Magyarországra látogatott Jaume Cabré katalán író, forgatókönvyíró, filológus az Én vétkem című regényének magyarra fordítása okán.
A hatvanéves, korai Alzheimer-kórral diagnosztizált Adrià Ardèvol megvizsgálja az életét, mielőtt még egytől egyig elveszítené az emlékeit. Visszaemlékszik szeretetlen gyermekkorára, amelyet Lola Xica gondjaira bízva töltött, aki dadaként dolgozott a tehetős családnak. Anyjára gondol, a visszafogott, hideg, gyakorlatias asszonyra és a titokzatos apjára, akinek erőszakos halála miatt örökös bűntudatot érez.
A család antikvitás boltja az egész világot jelentette a kis Adrià számára. E világ középpontjában állt a legértékesebb kincs: a Storioni hegedű, amelynek tokja egy évekkel korábbi, rejtélyes bűneset nyomait hordozta.
Adrià gyermekkora megválaszolatlan kérdésekkel, pasziánsszal és szeretetlenséggel telik. Történelmet és nyelveket tanul az apja kedvéért, hegedül az anyja kedvéért. Egy baleset azonban véget vet apja életének, így Adrià világa megtelik bűntudattal, titkokkal és sötét kétségekkel. Visszaemlékezése pedig egészen távolra visz: a késő középkori kolostorok világától a náci koncentrációs táborokon át egészen a 20. századi Kongóig.
Egyszerre élvezetes és bonyolult olvasmány Cabré regénye. Az író igazi kísérletező: úgy váltogatja az elbeszélsmódokat, mint mások a zoknit. Izgatottan érkeztem hát a hotelbe, ahol a katalán író megszállt, hogy a regényről, katalánságáról, a fordításról beszélgessünk. Mire a hotelbe értem, Cabré már igen fáradt volt, a legtöbb újságíró aktuálpolitikai kérdésekről faggatta. Kezdetben készségesen válaszolt a Katalónia függetlenségére irányuló kérdésekre, de közölte: a regény miatt jött, arról szeretne inkább beszélni. Eleget tettem a kérésének, és igyekeztem az Én vétkemről faggatni a katalán írót.
Nem olyan régen részt vettem egy konferencián, ahol az egyik legtöbbet idegen nyelvre lefordított magyar szerzőnk Nádas Péter német, angol, francia, kínai stb. fordítói jelentek meg és osztották meg élményeiket, tapasztalataikat a fordítás nehézségeiről. Önnek milyen érzés, élmény-e, jelentőségteljes-e, hogy ennyi nyelvre lefordították a műveit?
Számomra bármilyen fordítás, bármilyen nyelvre hatalmas örömet okoz. Az irodalmi mű természete azon a nyelven alapozódik meg, amelyen íródik, még pontosabban: az irodalmi mű intimitása a használt nyelvváltozaton alapul. Az író célja azonban az, hogy mindenkinek írjon. Amikor kilépünk a nyelvi területről, akkor át kell törni azokat a határokat, amelyeket az adott nyelv felállít. Vannak olyan művészeti ágak, ahol nincs szükség ilyen megalkuvásokra, a zenében vagy a képzőművészetben, az irodalomban azonban át kell törni az elválasztottságot. Számomra nagyon fontos a fordítóimmal való kapcsolat. Bíztatom őket, hogy kérdezzenek, mindig a fordítók leveleire válaszolok először, igyekszem elényeztetni őket. A fordító az az ajtó, amin keresztül el lehet foglalni egy másik nyelvet, egy másik országot. Szeretem is, ha sok információt kapok a fordítóktól, hiszen az a vágyam, hogy a fordítások a lehető legközelebb kerüljenek a szándékaimhoz.
Nyilván nem tudja elolvasni magyarul a regényt. Mennyire a katalán nyelv alakítja a regény stílusát, mennyire érzi átültethetőnek a sajátos nyelvi megoldásait más nyelvre? Ha jól tudom, franciául beszél. Olvasta a francia fordítást?
A műveimet se olvasom újra, így fordításban se olvastam el, pedig franciául elolvashattam volna. A szereplőim sokat bántanak is emiatt, hogy elhanyagolom őket, ha kész a regény. Amikor valaki le akarja fordítani egy szövegemet, a kezébe adom azt, mint ahogyan egy zeneszerző odaadja a művét a zenésznek. Néha előfordult, hogy újlatin nyelvre fordító feltett egy rövidebb nyelvi kérdést, és megpróbáltam megválaszolni, de nem olvasom el a kész változatot. A magyarral nincs is meg erre a lehetőségem, nem tudhatom, hogy a nyelvi eszközeim átemelődtek-e a magyar fordításba. Ehhez bizalom kell, és én bízom a fordítókban. Amúgy természetes, hogy vannak bizonyos stiláris eszközök, amelyek elcsúsznak a fordításban, ezért is kérek minden nyilvános megszólalásomhoz tolmácsot; katalán nyelven szeretek nyilatkozni is bármilyen kérdésben.
Az Én vétkem már terjedelmét tekintve is nehéz olvasmánynak tűnik. Adriá visszaemlékezése pedig egészen távolra visz: a késő középkori kolostorok világától a náci koncentrációs táborokon át egészen a 20. századi Kongóig. Mi ennek a regénynek a története? Hogyan, mennyi ideig készült? Mi hívta életre?
Nyolc évig írtam a könyvet. Nyolc évig csak és kizárólag ezzel a könyvvel foglalkoztam. Nagyon lassan haladtam, lépérsől-lépésre, intuitív módon. Úgy kezdek el dolgozni, hogy mindig van egy mag: felrémlik egy szereplő, egy hely, bármi, de ez az egy mag egy csomó más szereplőt, történetet idéz elő.
Ebben a regényben Adriá visszaemlékezése ez a mag, igaz?
Most ez tűnik a központi résznek, pedig Adriá figurája időben később jött, az írás első hónapjaiban még nem is létezett, és csak egy-két évvel később vált főszereplővé.
Bár még a regény elején járok, máris feltűnt az elbeszélésmód, a narráció különlegessége. Adriá hol egyes szám, első személyben beszél, hol egy egyes szám, harmadik személyű elbeszélő jelenik meg. Mi a funkciója ennek a váltakozásnak? Mit tanácsol, hogyan kezelje ezt az olvasó?
Akár úgy is értelmezhetjük, mint a főszereplő bizonytalanságát. Az elmesélés, a visszaemlékezés problematikusságát és bonyolultságát is megidézi ez a különös narráció. Az előző regényeimben már próbáltam ilyen formabontó kifejezésmódokat keresni, már próbálkoztam ezekkel a váltásokkal, Úgy érzem, hogy ezzel az olvasó kap egy közelítés-távolítás érzetet, egy mozgásérzetet, de persze el is bizonytalanítja az olvasót, hogy nem tudja pontosan, mikor ki beszél.
„Jobb, ha nem bízol bennem. A csupán egyetlen olvasónak szánt visszaemlékezés hazugságra hajló műfaj bizony, igyekszem majd mindig talpra esni, akár a macska; de azon leszek, hogy ne kanyarodjak el a valóságtól” – olvasom a regény első oldalán. Ki ez az egyetlen olvasó, akivel a regényben folyamatosan kommunikál, folyamatosan kiszól neki?
Ahogy előrehaladsz majd a regényben, kiderül, hogy ki az a TE. Szépen lassan ki fog bomlani. De arra nem is gondoltam, hogy az olvasót is megszólítom egészen addig, amíg ki nem derül, kihez beszél Adriá. Ez érdekes megfigyelés.
Biztosan sokan megkérdezték már, mennyire fiktív a regény, mennyire van benne Ön Adriában? Mennyire személyes ez a visszaemlékezés? Ön mit gondol fontos ez egyáltalán?
Minden egyes regényemben vannak önéletrajzi elemek, de ezek soha nem egyértelműen, inkább elrejtve jelennek meg. Ahol a leginkább fel tudom ismerni magam, az a stílusom; ott vagyok a leginkább önmagam a regényben. Adriá abban a kerületben született, ahol én is, abban a negyedben élt, ahol én is felnőttem, de ez laza kötelék, nincs fontossága, hiszen minden más eltér.
A regény számomra eddig megragadható témája a szeretettelenség, a magányosság, főleg a gyerekkori szeretettelenség. Mi fog még kibontakozni Adriá visszaemlékezéseiből? A Pamano zúgásában (Les veus del Pamano (2004) tárgyalt témák a történelmi emlékezet, a megbocsátásra való képtelenség és a felejtéstől való félelem. Mit szeretett volna leginkább megmutatni Adriá visszaemlékezésen keresztül?
Inkább úgy tekintek erre, mint egy keverékre. A célom nem az volt, hogy valamit az olvasó szájába rágjak. A célom, hogy kérdéseket tegyek fel, amik arra késztetik az olvasót, hogy gondolkodjanak.
Az emlékezésről gondolkodjanak, az emlékezés fontosságáról?
Nem emelnék ki semmit. Az életről írok. Hiába az emlékezet, a kollektív emlékezet, a történelem, az Alzheimer stb. Azt szeretném elérni, hogy ebből a nagy egészből az olvasó szedje ki azokat az elemeket, amelyek elgondolkodtatják.
Egy inkább aktuálpolitikai kérdés. Ha jól tudom, Ön nagy szószólója Katalónia függetlenségének. Olvasom a híreket: a keddi hírek még arról szólnak Madrid nem tárgyal Katalónia önrendelkezéséről, az ehhez való jog a spanyol alkotmány szerint nem illeti meg az észak-spanyolországi autonóm közösséget. Szívesen megkérdezném arról, hogy Ön mint író, mint tanár, mint katalán hogyan érez most: mint civil és mint művészember. Mennyire volt evidens, hogy részt vesz ebben a párbeszédben?
A művész kívül maradhat, de az ember igenis bele van vonva a politikába. Ez persze függ attól is, hogy hol él az illető. Ha olyan szituáció van, mint ami most Katalóniában van, akkor nem lehet nem része lenni. Nem vagyok semmilyen politikai párt tagja, nem is szeretnék az lenni. Úgy gondolom, hogy az a jó, ha elmagyarázom, hogy mit gondolok. Én nem keresek meg senkit, de ha megkérdeznek, elmondom a véleményem. Az is nagyon fontos tény, hogy a spanyol sajtó szisztematikusan elhallgatja, hogy mi történik Katalóniában, de most végre Európában is felfigyeltek a sorsunkra.
Mennyire van Ön benne a spanyol irodalmi kánonban? Hogyan kell elképzelni mondjuk a spanyol-katalán irodalomi kapcsolatokat?
Számomra értelmetlen ez a kérdés, hiszen a katalánul írok, a katalán irodalmi kánonba tartozom, tartozhatok bele. A magyar író se része mondjuk az olasz irodalmi kánonnak. Kb. így lehet éreztetni a két kultúra kapcsolatát.
