Molnos Pétert, a Kieselbach Galériában – fájón rövid ideig – látható Scheiber-kiállítás kurátorát, az új monográfia szerzőjét faggattuk a művészről, a művekről és a nagyszabású projekt hátteréről. Az interjú első fele elolvasható itt.
– Mennyire volt macerás összeszedni a kiállítás anyagát?
– Nem szokás erről beszélni, de egy művészettörténész rettentő sokat köszönhet ilyenkor az aukciós házaknak. Sok információ van a birtokukban, tudják, hogy a náluk megfordult képek hová kerülhettek. Kieselbach Tamás, mint a kötet ötletgazdája és kiadója természetesen nagyon aktívan közreműködött, de a Virág Judit Galéria előtt is kalapot kell emelnem. Tamás ráadásul több remek ötletet adott mind a könyvhöz, mind a kiállításhoz.
A kutatás és a könyvírás során persze megismerhettem olyan gyűjtőket is, akik korábban senkinek nem mutatták meg a kincseiket. Komoly, nem egyszer soha nem látott főművek kerültek így elő.
– Tényleg annyira unalmas volt a fickó, mint azt magáról állítja?
– Szerintem nem. Van a könyvírásra egy bevett gyakorlatom, amit a szakmából sokan furcsálva néznek. Megpróbálok nagyon „közel menni” az adott művészhez. Engem kifejezetten foglalkoztat, hogyan nézett ki, milyen lehetett, miként forgolódott a valóságban… Amikor könyvet írok, akkor a főszereplő fotója ott van a számítógépem mellett. Scheibernél – mert nem átlagos a megjelenése sem – szerintem különösen fontos ez. Ezért beszélek arról, hogy kopasz volt, szivarozott, állandóan evett… ezek a dolgok mind-mind hatottak az életben viselt szerepeire és így a művészetére is.
Mint „jelenség” mozgott a városban, tehát számomra eleve nem unalmas. Azt állítja magáról, hogy „nem volt kalandom sem nővel sem férfival…” ez egyrészt lehet újságírói túlzás, másrészt viszont utalhat arra – és ez számomra reálisnak tűnik! – hogy Scheiber talán olyan valaki volt, akinek az életében a szexus nem játszott fontos szerepet, akit elsősorban a művészet érdekelt. Úgy telt az élete, hogy reggel elindult, bejárta a törzshelyeit és… nem is annyira beszélgetett, mint csak jelen volt.
– Nem volt beszédes?
– Bécsben gyerekeskedett, akik ismerték, azok azt mondják, hogy magyarul nem is tanult meg rendesen, hanem „scheiberül beszélt”.
– „Was???”
– Magyar és német szavakat kevert, valami iszonyatos nyelvtannal összeragasztva. Nemrég mondta valaki, aki ismerte, hogy ráadásul magas hangja volt! Képzeld el, hogy odaáll eléd egy kopasz, kappanhangú, kövér fickó, akinek alig érted a beszédét. Nem véletlen, hogy összesen egy művészbarátjáról, Kádár Béláról tudunk, de állítólag vele is állandóan összeveszett.
A visszaemlékezők szerint Scheiber sértődékeny volt. Egyszer sikerült egy komoly művészeti társaságba bekerülnie. Tag volt a Képzőművészet Új Társaságában (KÚT), de egy kiállításon szerinte rosszul akasztották ki a képét, ezért aztán ebből a körből is kilépett.
Scheiber – rövid időszakoktól eltekintve – iszonyatosan szegény volt, a korszak művészei közül Derkovitsot, Scheibert és Kádárt emlegették, mint azokat, akik tényleg a napi betevőért küzdenek állandóan. Ha pedig el tudjuk képzelni ezt a helyzetet, akkor megértjük, hogy Scheiber tényleg hajlandó volt egy tál ételért festményt adni…
– Kiállítás, egy majd’ négykilós könyv, videók… Mekkora stáb kell ehhez?
– Kicsi! Az a fontos, hogy jó emberekből álljon! Fákó Árpáddal még az Aba-Novák kötet kapcsán találtunk egymásra. Gyorsan kiderült, hogy bár a habitusunk más, de nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Vele tényleg élvezetessé vált a könyvcsinálás. A kutatást korábban is szerettem, a megírás persze elég munkás, néha könnyű, néha szenvedős, tud teher és tud hatalmas élvezet is lenni. A könyvcsinálás legjobb része, amikor testet ölt a kötet. Ráadásul Fákó körül is adott egy csapat – Zalavári Tiborral és Straub Dezsővel –, és így már gyakorlatilag bármilyen feladatot képesek vagyunk megoldani. Nem tudom, hogy volt-e Magyarországon már olyan, hogy a művészettörténeti munka, a kreatív rész, a vizuális megoldások és a kiállítás technikai kivitelezése egy ennyire szűk stáb kezében legyen. Szerintem ez nagyon hatékony!
– Mit változtat ez a sokágú projekt a „Scheiberen”?
– Én azt remélem, hogy sokat! A művészettörténészek legtöbbje jó ideje levette a kezét Scheiberről, persze úgy is mondhatjuk, hogy eleve rá sem tette. Mindenki a késői, érett Scheiberből indult ki, és csak nagyon keveseknek jutottak eszébe az 1927 előtti művei, nem is beszélve a ’23 előtt festett brutális érzékiséggel megalkotott olajképekről! Szerencsém, hogy a kötet kitalálója, Kieselbach Tamás már nagyon korán felismerte ennek a korszaknak a kivételes értékeit. Ezek a képek a könyvben is nagy hangsúllyal jelennek meg és a kiállításon a fő teremben, a legnagyobb felületen sorakoznak, mert bár elsőre nem tűnnek olyan megvesztegetően látványosnak, de ahogy meg vannak festve, az egészen egyedi és izgalmas. Azt gondolom, olyan összeállítás került a kötetbe és a Falk Miksa utcai galéria falaira, ami laikusok és szakemberek számára is közelebb hozza Scheiber Hugót, miközben az életmű korábbi, szerintem előnytelen belső hangsúlyait is látványos módon korrigálja.
