Molnos Pétert, a Kieselbach Galériában – fájón rövid ideig – látható Scheiber-kiállítás kurátorát, az új monográfia szerzőjét faggattuk a művészről, a művekről és a nagyszabású projekt hátteréről.
– Scheiber Hugó nem tartozik – eddig nem tartozott! – a nagynevű festők közé. Te mikor találkoztál a műveivel?
– Édesapám műkereskedő, ezért már elég régóta, még az egyetemi évek előttről ismerem Scheiber képeit, sőt volt is egy korai képünk tőle, persze nem igazán extra. Aztán – mert folyamatosan látogattam a különféle aukciókat, szombatonként pedig az Ecseri piacot – sok Scheiber képpel találkoztam. És sok hamissal is. Közhely, de igaz: ő az egyik leghamisítottabb festő az elmúlt húsz évben.
– Miként kezdődött a tényleges munka Scheiber körül?
– Azt, hogy ebből könyvet kellene csinálni, még 2012-ben vetette fel Kieselbach Tamás. Ő egy izgalmas, megoldandó problémaként tekintett Scheiberre, azt a modellt akarta vele illusztrálni, hogy miként kell egy ennyire „terhelt”, több sebből vérző életművet hitelesen bemutatni. Neki is láttam a munkának, megfutottam a kötelező köreimet a kutatással, de jöttek más projektek egymás után és elsodródtam „másfele”. Aztán idén, év elején vettem egy nagy levegőt, s elkezdtem írni a könyvet.
– Gondolom, ezekből az említett körökből van, ami már rutinszerű…
– Persze! A Magyar Nemzeti Galéria adattára, a Szépművészeti Múzeum irattára, a Művészettörténeti Kutatóintézet adattárai… van négy-öt fix intézmény, ahol az induláshoz szükséges adatok zöme fellelhető. Mondjuk most magángyűjteményekben, a PIM-ben és az OszK-ban is voltak levelek, fotók és képek is, mert például a Babits hagyatékkal, meg ezzel-azzal több helyre is kerültek izgalmas anyagok. Scheiber esetében az is fontos, hogy szerencsére élnek még olyanok, akik személyesen ismerték őt. Többször beszéltem például Antal Pállal, akit kétéves korában lerajzolt Scheiber. Az akkori kisfiú apukája, Antal Lajos volt a festő egyik legfontosabb mecénása: 1930-tól gyakorlatilag folyamatosan, a halála pillanatáig támogatta Scheibert.
– A sikereiről és a permanens szegénységéről is olvastam. Hol voltak a gyűjtők?
– Scheibert a korabeli nagy gyűjtők nem vették komolyan. Kétféle gyűjtőtípus létezett akkoriban, az egyik a kihalófélben lévő arisztokrata-gyűjtő – legmarkánsabb példa talán gróf Andrássy Gyula –, de ők egyáltalán nem gyűjtöttek modern kortársakat.
A másik jelentős, polgári gyűjtői kör a Gresham művészcsoport körül szerveződött. Ők jól artikulálták a véleményüket, hetente összegyűltek a kávéházban, jöttek gyűjtők, újságírók, kritikusok, művészettörténészek, művészek… és nagyon sok mindent – pozíciókat, trendeket és divatokat – meghatároztak. Gyakorlatilag volt egy újságjuk is, hiszen a Magyar Művészet sokáig az ő befolyásuk alatt állt.
Aztán komoly potenciállal rendelkező centrumként tekinthetünk Gerevich Tiborra is, aki állami segédlettel „tolta előtérbe” a Római iskola művészeit. Számukra nem is annyira a magánvásárlások, hanem az állami és egyházi megrendelések jelentettek kiutat a szokásos művésznyomorból.
Scheiber azonban nem igazán tartozott sehová, nem is volt túl sok tekintélyes támogatója. Így lett ő a kispénzű értelmiség festője. Persze, itt tényleg kis pénzekre kell gondolni. Scheibernek ez lett a túlélési stratégiája…
– Sok kicsi sokra megy?
– Pontosan! Olcsón adta a képeket, viszont ráállt a tömegtermelésre. A jelenből nézve, ez az egyik tragédiája, ami nem csak a „piaci törvények” miatt alakult így. Alkatilag hajlamos volt erre, ahogy az evésben mértéktelen tudott lenni – ha volt mit, akkor zabált –, úgy a festészetben is rettentő tempót tudott diktálni.
– Azért ez nem „csak” hátrány! Lehetett ennek pozitív vonzata is…
– Persze, Rippl-Rónai is azt írta, hogy nem lehet jó az a kép, ami nem egy ülés alatt készül el. (Ő többek között ezért találta ki a kukoricás stílust, amihez nem kell alapozni, és tónusokkal bíbelődni.) Scheiber is ezen a vonalon mozgott. Borzasztó gyorsan dolgozott. Antal Pál – szülei elmesélése alapján – el tudta mondani a róla készült rajzról, hogy a balkezes Scheiber egy idő után két kézre váltott, és úgy rajzolt tovább. Ennél a képnél konkrétan az volt a sietség oka, hogy a konyha felől elkezdett lengedezni az ebéd illata…
– Kik voltak a vevők?
– Főleg értelmiségiek: újságírók, kritikusok, orvosok… A Zsidó Kórház legtöbb orvosa tele volt Scheiber képekkel, mert Scheiber beteges ember volt, a cukorbetegségen túl is sok nyavalya kínozta. Ahol csak hagyták, ott képpel fizetett.
Az ötvenes években írta róla valaki, hogy ars poeticája szerint „minden suszternél legyen egy Scheiber kép”. Ez persze azzal is járt, hogy a modern művészetet Magyarországon a leghatékonyabban ő terjesztette. Kicsit – néha – kommersz volt, kicsit túlzóan dekoratív, de iszonyú sok helyre eljutottak a képei: képkeretezők és bútorboltok kirakataiban lógtak, kávéházakban, sőt kocsmákban állított ki. Nem mondhatjuk, hogy ez volt az alapvető szándék, de a kultúra-terjesztői missziója teljes mértékben érvényesült. Ő volt a ’30-as években a modern, akkor szélsőbalosnak nevezett művészet legismertebb képviselője.
Persze, mint „jelenség” sem volt utolsó a maga 165 centiméterével, mázsán fölüli súlyával, kopaszra borotvált fejével. Észrevették, ha végigment az utcán. A korabeli bulvárlapok szerették is…
Kalapos önarckép, 1917
– Ellentmondásosnak érzem, hogy miközben a megélhetéséért küzdött, olyan mennyiségű önarcképet készített, mint senki más!
– Én sem tudom, honnan jön ez, de tényleg az életmű egyik legizgalmasabb és legjobb része! Ami ráadásul már 1910 táján elkezdődik. Ennek kapcsán akár olyan hatásvadásznak tűnő megfogalmazásokat is gyárthatunk, hogy „Scheiber volt a magyar Rembrandt”. Még az attitűd is hasonló, egyikük sem idealizálta önmagát, Rembrandtnál megfigyelhető, hogy az utolsó képeken már kicsit széteső és puffadt arcot fest. Scheiber még ezen is túltett, turbóra kapcsolta a brutális önostorozó, csúfító gesztust: fiatalon még viszonylag jól nézett ki, de a képeken már akkor is olyan, mintha szándékosan karikírozná előnytelen vonásait. Ráadásul rendszerint alulról, extrém nézőpontokból festette magát, mintha az elképzelhető legelőnytelenebb végeredményre törekedett volna. Persze a valódi cél a hatás fokozása, a mellbevágó expresszivitás volt.
– Honnan jöhetett ez?
– Láthatott Schiele festményeket, ott jellemző az ilyen erős, önreflexív, a tudatalatti démoni elemeit feltáró attitűd, meg hathatott rá Kokoschka és Ludwig Meidner is. De az, hogy egy ilyen szerencsétlen külsejű fazon a festészetében ennyire ne legyen hiú – egészen érdekes. Nekem kifejezetten szimpatikus! És ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy ezekért a képekért biztosan nem álltak sorba a vevők…
Üvöltő önarckép, 1921 körül
– Hány festményről, és azon belül hány önarcképről beszélhetünk?
– Ő maga azt állítja, hogy több mint tízezer képet festett, s talán az túlzás, hogy a képeinek tizede önarckép, de még így is több száz önarcképről beszélünk. Egyik jobb, mint a másik!
– Iszonyatos túlzásnak tűnik a tízezer kép!
– Pedig nekem ez egy többé-kevésbé pontos becslésnek tűnik. Én magam kb. másfélezer képet láttam az évek során. Ha azt vesszük, hogy azoknak a képeknek, amelyeket korabeli újságokból ismerünk, nagyjából csupán a tizede lelhető fel a maga valójábant… ráadásul van egy-két véletlenül fennmaradt fotográfia, például a Tamás Galéria 1929-es kiállítás-enteriőrjéről van egy fotó, amin szerepel hat-hét Scheiber kép. Na, abból a hétből például egyet sem ismerünk. És ez nem egyedi eset.
Ráadásul az egyik legjobb korszakában, 1923 végétől 1928-ig Berlinben adta el a képeit. Ebből az időszakból alig tucatnyi olajfestményt ismerünk, pedig ezek igazán jó képek voltak. Olyanok, mint a Villamos.
Villamoson, 1926 körül
Ami, valljuk be, egy igazi sztárkép. Nemrég Bécsben volt kiállítva egy Georg Grosz festmény mellett. És a Grosz kép csak sápadozott Scheiber villamosa mellett! Ha ilyen festményeiből megtalálnánk még néhányat, az nagyot emelne az egész történeten. Az a baj, hogy a késői, szakmányba termelt tucatdarabokból viszont mérhetetlen mennyiség maradt fenn, és ezek a sokszor harmatgyenge képek egyszerűen elfedik a korábbi, ihletett remekműveket.
Az is nagy probléma, hogy a ’45 után tetszhalottá tett műkereskedelem itt is nagy károkat okozott. Tetszik, vagy nem, de egy festményt leginkább az ára menthet meg az enyészettől: ha nincs ára – nincs „értéke” –, akkor mehet a padlásra, a pincébe, könnyen az enyészeté lehet. A szocializmus alatt nem alakulhattak ki reális árak. A hetvenes években, amikor a külföldi kereskedők beszabadulhattak az országba, bagóért megkaphattak bármit. Persze, hogy megvették a Scheiber képeket 100-200 forintért. Egy német műkereskedőről – nem is volt a legnagyobb – hallottam a múltkor, hogy a ’80-as évektől fogva nagyjából félezer Scheibert vitt ki az országból. Legálisan! És ezek a képek legalább olyanok kezébe kerültek, akik megbecsülték őket.
– Nem hangzik túl jól!
– Voltak, akik ebben láttak üzletet, és ráálltak erre. Még a kiviteli engedélyeket is látatlanban kiadták a hatóságok, hiszen itthon nem képviselt megörzendő értéket egy-egy Scheiber-kép!
– Van esély a visszaáramlásra?
– Az elmúlt tíz évben emelkedtek annyit az árak, hogy ma már ezekért a művekért is általában itthon adják a legjobb árat. Vitethetetlen, hogy ez a legerősebb visszacsalogató erő.
– Mennyire volt macerás összeszedni a kiállítás anyagát?
Válasz az interjú 2. részében, november 7-én reggel nyolctól itt.
