Pár napja volt szerencsénk megnézni Garaczi László Ovibrader című drámáját, a Trainingspot Társulat előadásában, a Mu Színház színpadán. Ha össze akarom foglalni, mit láttam, azt mondanám: egy jó darabot végre. Egy fiatalos, bátor, ugyanakkor átgondolt rendezést; szórakoztam is, meg nem is, nevettem is, meg nem is, boldog is voltam, meg nem is.
Solténszky Tiborral a darab rendezőjével hosszasan beszélgettünk Garacziról, az Ovibraderről, a társulatról, a munkáról, szép emlékekről és a szerintünk megérdemelt sikerről.
Mi a története a Trainigspot Társulattal való közös munkának? Honnan ismerik egymást, hogyan jöttek össze?
Semmi sem most kezdődött. Komoly előtörténete van a kapcsolatomnak a társulattal. Jó két évtizede mániákusan járok nyaranta fiatalokat színjátszásra tanítani. Az egyik törzshelyem egy felvidéki nyári tábor, ami tíz napra összeterel tizenhat év fölötti ifjakat, visszatérő huszas-harmincasokat. Ők főként műkedvelő színjátszók, nem a színjátszásból élnek. Az egyik alkalommal kreatív zenetanárnak elhívtam Pap Gábort, s mozgást, fizikai színházat tanított Víg Ági, a táncos-koreográfus is. Eljött tanulni Járvás Kati, akivel akkoriban dolgoztam már együtt; segítettem neki rendbe rakni egy zongorára és versekre kitalált szóló versszínházat. Az ő kocsijával jöttek hazafelé a táborból: Gábor és még néhány fiatal, akik akkor a KIMI Szakközépiskolába (Keleti István Alapfokú Művészeti Szakközépiskola – a szerk.) jártak, ami érettségi utáni színész szakképző. Lerobbantak útközben valahol. Volt alkalmuk sokat beszélgetni. Akkor fogalmazták meg maguknak, hogy szeretnének továbbra is együtt dolgozni, tanulni egymástól. Itt fogant meg a Trainingspot Társulat megalapításának ötlete. Azon az őszön Gábor már maga köré gyűjtött több zenélni is tudó fiatalt, megalakult a kemény mag. Ez hét éve volt. A lányomat, Ráhelt hívták egy alkalommal a csapatba játszani, benne is ragadt ebben az egész dologban… Így aztán minden előadásukat láttam. Tréninget is tartottam nekik. A tagok egy része cserélődött azóta, de a társulat alapvetően együtt tudott maradni. Hamar megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék velük dolgozni. Egyaránt vonzott a nyitottságuk és a szakmai felkészültségük komplexitása. Mindenkiben lakik egy kicsi zenész, mindegyikőjük foglalkozik valamilyen hangszerrel vagy énekléssel; komoly táncos, mozgásos műhelymunka zajlott Víg – azóta Benkő – Ági vezetésével. Ez hatalmas tőke, amiből nem nehéz építkezni. Szóba került többször is, hogy szeretnénk együtt dolgozni. Ezt aztán számon kérték rajtam, és kb. egy éve tettem komolyan is vehető ígéretet. Időközben a Mu Színház vezetői, látván a Trainingspot működését és növekvő közönségét, meghívta a csapatot, legyen itt rezidens a társulat. Amikor ez az örömteli hír utolért, az első gondolatom az volt: Garaczi legyen az első közös munkánk.
Pedig Garaczi Ovibraderjében nem nagyon lehet kihasználni ezt a sokféle tudást, a zenét és a táncot. Ha már Garaczi, miért pont erre a darabra esett a választás?
Úgy gondoltam, hogy Garaczi szövegeinek nyitottsága, humora, filozófiájának mélységei nekem is és a csapatnak is kihívást jelent. Megkerestem Garaczit, elmeséltem neki a szituációt, és azt, hogy szeretnénk valami újat tőle. Boldogan mondott igent a felkérésre; Békeharc címmel kész volt darabot írni a csapatnak. Pályáztunk rá, nem nyertünk. A társulat dönthet úgy, hogy vállalja próbapénz nélkül, a majdani jegybevételre alapozva a munkát, ám az írótól ilyet nem kérhettünk… Így jutottunk el az Ovibrader-ig. Amikor Laci megírta ezt a darabot anno, el is vittem magammal azonnal abba a bizonyos felvidéki táborba, amiről beszéltem; volt tehát már egy előtanulmányom az Ovibrader-ből. Az elmúlt két esztendőben tanítottam is a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában, elemeztünk két évfolyam növendékeivel is… Tehát elég jól ismertem ezt a szöveget.
Nekem személy szerint nagyon tetszett a darab. Olvastam néhány kritikát a 2010-ben bemutatott Thália Színházas feldolgozásról, ami nem volt túl sikeres. Ön látta azt az előadást? Olvasta esetleg a kritikákat? Számomra az önök feldolgozása sikeresnek hatott. Ezt a nézőkön is érezni lehetett. Miben lehet más, ahogyan a Trainingspot és Ön nyúlt ehhez a darabhoz?
Sajnos, nem láttam. Hallottam róla, a kritikákat olvastam és a stábot is ismerem. Azt is tudom, hogy az ő felkérésükre, Kolti Helga megrendelésére született meg a darab. A szöveg is úgy van kitalálva, szintén az ő kérésükre, hogy bár van benne tizenakárhány szerep, ám ezeket eljátszhatja négy színész. Értem a megrendelő szándékát, értem, hogy ezt Laci elég tehetségesen ki is aknázta azzal, hogy olyan típusokat ír a történetbe, akik aztán a főszereplőt végig kísérik, kísértik élete során. De valamiért számomra ez, a színészi alakítás ziccereit kínáló partitúra nem volt érdekes. Úgy gondoltam, hogy ha minden lényeges szerep megkaphatja a maga megszemélyesítőjét, akkor az anyag mélységei jobban feltárulnak. Ha jól emlékszem, a kritikáknak nem a szöveggel volt bajuk, inkább a produkcióval. Ez valamilyen módon persze engem igazol, azt, hogy a négyszereplős felállás valamit eltakar, valamit nem enged érvényesülni… Én inkább azzal játszottam, hogy a főszereplőt életén végig kísérő alakoknak is legyen fejlődési íve. Nem típusok lesznek így, hanem személyiségek. Ha megfigyelte, az a kislány, akibe Péter az oviban beleszeret, később az élettársa lesz, majd a végén a barátjával él együtt. Az a kisfiú, akivel az oviban összeszólalkozik, később is a barátja, orvosként Péter anyját próbálja megmenteni, s utolsó szilveszteri buliján is náluk van… A negyedi ovis társ is felbukkan még életében, véletlenül a neten, meg barátként egy karaoke-bárban… Ez egyrészt a színészeknek is jó, mert nem csak villanásnyi szerep jut nekik, de azt is hangsúlyozza, mennyire meghatározóak a kisgyerekkori kapcsolatok (hogy tovább pontosítsam: mennyire maghatározónak gondoljuk ezeket a kapcsolatokat).
A Trainingspot esetében egy szerepre két színész is jutott. A premier előadáson Boda Tibor, a mai előadáson Lovas Dániel játssza Pétert.
Ennek gyakorlati oka van. Boda Tibi, a KB 35-ből nem rég lett a társulat tagja, ő volt tegnap Fábián Péter. Amikor az elemző próbák elkezdődtek, és amikor kihirdettem az általam elképzelt szereposztást, akkor ő szólt, hogy eléggé elfoglalt, és megnyugtatná, ha lekettőznénk a szerepet. A Petya barátját játszó színész is le van kettőzve hasonló okokból, így a mai előadásban két új arc tűnik majd fel. Nagy öröm volt, hogy Lovas Dani a Stúdió K-ból elvállalta a főszerep másik lehetséges arcát. Persze, furcsa így dolgozni. Különösen, hogy nem minden próbán van mindig, mindenki ott. Sokszor én is belezavarodtam, de egy idő után elkezdtem élvezni, hogy két lehetséges teste és lelke van ennek a szegény Fábián Péternek. Egyébként nem akartam, hogy teljesen egyformák legyenek, hogy egyformán játsszanak. Az egyikük picit szomorúbb, jókisfiúsabb, a másikuk inkább szikár, bolondos, hiperaktív.
Azt láttam, hogy ebben a rendezésben a színészek fiatalsága, lazasága nyitottsága volt az, ami igazán élvezhetővé tette a darabot. Azt hiszem, a tháliás rendezéssel kapcsolatban pont ezt hiányolták a kritikusok: az elevenséget, a bátorságot.
Amennyire Garaczi Laci a maga 58 évével első ránézésre is fiatalember, az írásai egy nagyon nyitott és nagyon fiatal ember írásai. Kíváncsi, fiatalos szemléletű és a fiatalokat ismerő ember, nem ítélkezik, inkább kérdez – az írása ezért is áll jól egy fiatal társulatnak, ahol a többség harminc körüli.
A színházból hazaérve, még este elolvastam a darabot a neten. Ledöbbentem, mert bár ismerek néhány Garaczi szöveget, nem gondoltam volna, hogy ez a darab ennyire és ilyen mennyiségben élőbeszéd-szerű, és hogy ennyire változatlanul vissza lehetett adni ezt a darabot a színpadon.
Beszélt szöveg ez, és jól mondható; de én azt gondolom, hogy nagyon ravasz szöveg is. Rendkívül átgondolt, az élőbeszéd sajátosságait tükröző, de már-már költői sűrűségű nyelv ez, minden lazaságával és a roncsolt beszéd bizonyos elemeinek beemelésével együtt is. Olyan mértékig átgondolt, mint egy vers, nem is nagyon lehet beleimprovizálni. Nem ad lehetőséget arra, hogy a színész valami saját szöveget belefűzzön, mert azt ledobja magáról.
Mennyire nehéz és mennyire könnyű általánosságban kortárs darabhoz nyúlni? Ha nehéz, mi a nehéz, ha könnyű, miért könnyű?
Ha az ember kedvencéről van szó, akkor egyáltalán nem kellemetlen, és nem nehéz. Eredendően dramaturg vagyok, aki tiszteli a szöveget. Dramaturgként, ugye, az az ember feladata, hogy közvetítsen produkció és író között, és lehetőleg az írót képviselje. Biztos, hogy feltűnt: se ki nem húztunk, se bele nem tettünk a darabba semmit; két dalszöveg van, ami a miénk, illetve a Kuki-dalt egy kicsit megrövidítettük. Nekem az a dolgom, hogy kibontsam mindazt a szépséget és gazdagságot, ami eredendően benne van ebben a szövegben. Ez örömteli folyamat volt. A kortárssal való foglalkozásban az a különösen jó, hogy rájöhetünk arra: ezekben a mai szövegekben legalább annyi van, mint a nagy klasszikusokban. Persze nagyon másképpen van megírva és nagyon más életanyagot emel be a játék terébe. Látszólag mérföldekre van Garaczi a huszadik század eleji, a modern színjátszást megalapozó drámaszerzőktől, de amit létrehoz, az ugyanúgy egy kikezdhetetlen univerzum. Az első gyönyörűség erre rájönni. A kettes számú az, hogy egy kortárs szöveg nem igényli azt, hogy olyan problémákkal foglalkozzunk, mint amilyenek pl. Shakespeare-nél a jelmezek kapcsán felmerülhetnek:“ Mi van, ha Hamlet mai, hétköznapi ruhában jön be? Mit nyerek, és mit vesztek vele?“ Vagy pl. az ilyenek: „Mennyiben engedhetem meg, hogy azok a morális dilemmák, amik Shakespeare által lettek megfogalmazva, egy számára is kétszáz évvel korábbi történet újraépítésekor, eltűnjenek azáltal, hogy én mai közegbe teszem a szereplőimet?“ A kortárs drámát nem kell megerőszakolni, vagy a felét kihúzni, hogy mai lehessen az előadása. Még egy történelmi témájú kortárs darabbal is könnyebben boldogul a színre állító, mert az alapkérdései nyilvánvalóan maiak.
Mennyire lehetett látni a közönségen, hogy tetszett nekik a darab? Mik voltak az első visszajelzések?
Ha beülök a közönség soraiba, egy idő után akaratlanul is nézővé válok. Nem túl sűrűn figyeltem, hogyan reagál a közönség. Azt azonban megéreztem, hogy jól veszik a fiatalok, akiknek tetszik a mai életre reflektáló, ironikus vonal. Az idősebbek másra reagálnak, kevesebbet kacagnak, de közben látom rajtuk, hogy ugyanúgy el vannak varázsolva, és boldogok azzal a szomorúsággal, amivel hazamennek. Tegnap majdnem teltház volt, ma úgy néz ki, hogy pótszékeket kell majd berakni.
Kritikánk az előadásról itt olvasható.
