Kisebb társasággal ebédeltünk egy pesti belvárosi étteremben. A pincér nem volt mindig a helyzet magaslatán. A frissen érkező francia vendégek mások asztalaira mutogatva próbálták elmagyarázni, mit is szeretnének. Aztán jött a mi asztalunk. Legurítottuk a levest, és jött a második fogás. A két utolsó tányéron hortobágyi húsos palacsinta gőzölgött. A pincér elmerengett, pedig csak kettejük előtt nem volt még tányér.
– És akkor – mondta -, kinek adhatom a két hortit?
