Andrej Nikolaidis: Mimesis / Fiam – Gondolat Kiadó, 2014 – fordította Rajsli Emese – 252 oldal, kartonált kötés – ISBN: 9789636935337
A Mimesis egyszerre önéletrajzi elemekből is építkező családregény, továbbá a balkáni háborús idők lenyomata, éles, ám humoros társadalomkritika és -rajz arról a Montenegróról, ahol mostanság divatos nyaralni, hisz nincs oly messze, viszont olcsó. Ám itt megtudhatjuk, milyenek a feketehegyi férfiak – henyélnek, isznak, verik és lekurvázzák a nőket –, míg a nők (bár fiatalon elvágyódnak tanulni) éppenséggel ezt el is várják, és legszívesebben halálos beteghez mennének hozzá rögtön férjhez, hogy gondozhassák.
Minthogy a szerző jeles, híres és hírhedt montenegrói értelmiségi, újságíró (de a The Guardianba is ír, meg isten tudja, hány délszláv lapba), hát helyenként túl is teng a publicisztikai elem, gyakran az az érzésünk, mintha újságot olvasnánk, ahol szétveséz egy helyi kérdést, ám mindez nem tesz rosszat a regénynek. Amúgy a negyvenéves szerző Szarajevóban született, félig görög, akár itt az én-beszélő, és a háborúból menekülve kötött ki Montenegróban. Volt már politikai tanácsadó is, s beperelte őt Kusturica, mert Milošević kollaboránsának nevezte (hát az is volt). Szóval maga az élete is regényes, a regény meg még inkább, csak úgy sorjáznak a jó kis sztorik frappáns és ironikus előadásmódban.
Egyébként eredetileg ez a második regénye, még 2003-ban jelent meg az eredeti, érződik a fiatalos hév, amely gyakran manírosan Thomas Bernhard-os leszámolásba torkollik a lokális közösséggel, az országgal, az egész Balkánnal. De aki szereti, hogy szedi le valaki a keresztet a sajátjairól, az biztosan élvezni fogja (Bernhardról a Fiamban szó is esik). A helyszín úgyis különleges: a szerző/én-elbeszélő jelenlegi lakhelye, az Adria partján fekvő Ulcinj városa (s részben Szarajevó is)). Az erős, háromnegyedes többség itt a muzulmán albán, a hangulat, a miliő, a mentalitás alapjáraton montenegrói/balkáni, illetve orientális, és már talán kevésbé mediterrán-katolikus-dalmát-olasz beütésű, mint egykoron volt az a vidék, amíg le nem jöttek a hegyekből az igazi feketehegyiek, akikről úgy tartották, azért nem tudtak dolgozni sosem – mármint a férfiak –, mert folyton a kardjaikat kellett fogniuk a törökök elleni küzdelemben. De a szerző/én-elbeszélő kisebbségből újfent kisebbségbe menekült, még ha szerbül (bosnyákul, crnagoraiul) ír-beszél is. Hisz újabban kimondatódott, van montenegrói nyelv is (még két új betűt is bevezettek).
De hol van már a régi, hősi, ellenálló, harcos, pravoszláv és szerbpárti Fekete Hegy – ma már a munkanélküliség a fő problémája a fiataloknak, csak a szex, az alkohol, a drog és esetleg a (rock)zene érdekli őket. Meg a sportfogadás, teszem én hozzá podgoricai élményem alapján – szombat déltájt helyet nem találni a kávéházakban, a férfiak a lapokat bújják, hogy megtegyék sorsdöntő tétjeiket a tippmixen.
A kötetben szereplő másik regény, a Fiam eredetileg 2006-os, s elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját (bár azt már boldog-boldogtalan is megkapta…) Érdekes, ez a jobbiknak mondható, nekem mégis a Mimesis jött be inkább. Hősünk, az én-elbeszélő itt sem találja a helyét mások között (Sartre-t idézve – a pokol: mások). Neje elhagyja, apjával sem jön ki, anyja meghalt, de megátkozta a napot, amikor megszülte. Minden adott, hogy kezdődjön az éjjeli, szürreális vándorlás, a montenegrói Odüsszeia. Igaz, Konstantin csak Ulcinjban bolyong. Újra kapunk helyi sztorikat – erotikusakat is, meg emigránsokról szólóakat is –, perverz alakokkal találkozunk (Piszkos Gyurival, aki kurvává tette lányait, de feleségét is), podgoricai abszurd is akad (ami valóságos is lehet – a koldus rohadt lába), majd poligám, leprás, koszovói ún. egyiptomiak közt találja magát, akik egész életükben szenvedtek s mindenki üldözi őket, ám most Ulcinjba menekültek és szinte boldogok, csak néha leesik egyik-másik testrészük.
De a helyi folklorisztikus elemeket a szerző elemeli, akár Kusturica, és itt is jelen van a moralizálás, de épp nem a kusturicás, amely azt mondja: ti, nem-balkániak úgysem érthettek meg bennünket, mi iszunk-baszunk-háborúzunk, boli nas kurac (fáj a faszunk mindenre), ilyenek vagyunk, s ilyképp boldogok.
Nikolaidis két regénye pont arra kiváló irodalmi példa, hogy másképp is lehet írni, művésznek lenni, s másképp értelmezni az ottani dolgokat. Kifordítani úgy , hogy az a sajátos lábszagú balkáni buké mégis megmaradjon, hisz az olvasó azt ismeri, azt szereti, azt képzeli el. A legendákat. Melyek néha valóságosak – bár azt végképp nem tudhatjuk meg már, igaz-e, hogy a Don Quijote szerzőjét, Cervantest épp Ulcinj rabszolgapiacán adták el. Mert mindent azért nem jó tudni. Amúgy is, Konstantin utazása csak egy álom volt.
