Meghökkentő fotósorozat nyert az amerikai Aperture magazin neves pályázatán. Amy Elkins halálraítéltekről készített olyan portrékat, melyekre az egyes elítéltek utolsó szavait montírozta.
A halálbüntetés szükségességének kérdése az egyik legvitatottabb téma világszerte. A mai demokratikus országok közül csak az USA (államainak többsége) és Japán az, ahol a halálbüntetés intézményesítve van, bár azt csak a legsúlyosabb életellenes bűncselekmények büntetéseként alkalmazzák. Ma a világ 74 országában engedi meg a törvény a halálbüntetést (az említett országokon kívül Afrika, a Közel-Kelet, Ázsia és a Karib-térség egyes államaiban).
Az Európai Unió idén megtiltotta a méreginjekciók egyik összetevőjének exportját, melyet az USA előszeretettel alkalmazott. Szépen lassan fogynak is a készletek (már 2011 júniusára a tiopentál-nátrium-készletek annyira lecsökkentek, hogy az USA Németországhoz fordult segítségért), de a tilalom csak ideiglenesen vetette vissza a halálbüntetések számát. Az USA azóta azon munkálkodik, hogy egy másik anyaggal helyettesíthessék a tiopental-nátriumot.
A BBC egyik nemrég közölt cikkében bemutat néhány olyan kortárs művészt, akik kiemelten foglalkoznak a halálbüntetés kérdésével. Amy Elkins fotósorozata felidézett bennem egy másik hasonlóan érzékeny sorozatot, mely a halálraítéltek utolsó vacsoráját rögzíti. Henry Hargreaves fotós írásos formában fennmaradt utolsó menüket állított össze, a fotók mellé biggyesztve azt is, ki kérte az adott ételt, és milyen bűnt követett el az illető.
A bizarr fotókat látva felmerül bennem a kérdés: beszélhet-e a képzőművészet hangosabban és erőteljesebben erről a témáról? Segítség-e egy-egy ilyen munka a halálbüntetéssel kapcsolatos állásfoglalás megalkotására? Segédlet volt-e a megértéshez valaha a művészet, vagy az irodalom a régebbi korokban?
A középkorban és a reneszánsz idején a kivégzések látványosságnak számítottak. A halálbüntetést az Utolsó Ítélet miniatűrjének fogták fel, amit szükségszerűen ábrázoltak is. Ambrogio Lorenzetti a sienai iskolába tartozó olasz festő a Kilencek termének falán található a Jó és a rossz kormányzás és ezek hatásai a vidékre című freskóján a bíró, az igazságosság allegorikos alakja egyik kezében egy karddal, a térdén pedig egy kivégzett fejével látható. Francesco Rizi 1683-as festményén pedig ezrek várják, hogy megnézhessék egy elítélt megégetését.
A modern korban a kivégzés már nem látványosság többé. Sajnálatos szükségszerűség, amit nem szabad látnunk. Olvashatunk viszont utolsó szavakat, mondatokat, láthatjuk az elítéltek utolsó vacsoráit, az amerikai polgár elolvashatja az újságban, hogy „XY elnyerte méltó büntetését“. Camus 1957-ben írt egy tanulságos esszét Elmélkedések a guillotine-ról címmel, melyben arról beszél, hogy a halálbüntetésnek zárt ajtók, börtönfalak mögötti formában semmi értelme nincs. Megdöbbentő, hogy Camus írásán tulajdonképpen nem fogott az idő, érvei a halálbüntetés ellen ma 2014-ben is ugyanúgy érvényesek, mint jó pár évtizeddel ezelőtt.
A halálbüntetés szükségessége mellett érvelők azt hangoztatják, hogy a kivégzés elrettentő példaként szolgál a bűnözőknek, hogy nem elég borzasztó büntetés a börtön, nem elég visszatartó erő a bűnözők számára a tudat, hogy ha elkövetnek valamit, akár életük végéig rácsok mögött sínylődhetnek. Camus 1957-ben azt mondja, hogy csak akkor lenne érvényes ez az állítás, ez az eszme, ha a kivégzés nyilvános lenne, és a bűnözésre hajlók a saját szemükkel láthatnák, mi történne velük, ha bűnt követnének el.
Camus elmeséli, hogy az utolsó nyilvános kivégzés 1939-ben volt Franciaországban. Több gyilkosság elkövetőjét végezték ki Versailles-ban sok-sok fényképész jelenlétében. A Paris Soir oldalakat közölt az guillotine-os kivégzésről. A kormány és a közigazgatás azonban nem örült a nagy hírverésnek, és azt kiabálta, hogy a sajtó és az olvasók szadisztikus ösztöneit elégítik ki a fotók. Úgy döntöttek, hogy a kivégzések nem lesznek többé nyilvánosak.
Camus kissé ironikusan azt mondja:
Ha azt akarjuk, hogy a büntetés példaértékű legyen, nemcsak meg kell többszörözni a fényképészek számát, hanem a Concorde téren emelvényre kell állítani a gépet délután kettőkor, meghívni az egész népet, és televízión közvetíteni azok számára, akik nincsenek ott. Vagy ezt kell tenni, vagy nem beszélni többé példaértékről.
Camus sokat ír a gyilkosok pszichológiájáról is. Az emberben hasonlóan van jelen az életösztön mellett a halálösztön is. Az embert izgatja a halál, az önpusztítás, a bűnöst sok esetben tudattalanul a büntetés elszenvedése is motiválja. Azon is érdemes elgondolkozni, hogy a bűnöst a halálfélelem az ítélet kihírdetése után szállja meg és nem a bűn elkövetése előtt. A gyilkosság gondolata sok esetben percek alatt dől el az emberben. Egy bíró szerint azoknak a gyilkosoknak a többsége, akiket ismert, reggel, borotválkozás közben még nem tudta, hogy este ölni fog.
Camus szövegének egyik legelgondolkodtatóbb része az a bekezdés, melyben egy bíró gondolatait idézi. Falco tanácsos bírói karrierje csúcsán mondta a következőket:
A pályámon az egyetlen alkalommal, amikor egy büntetés enyhítése ellen, és a vádlott kivégzése mellett döntöttem, azt hitem, helyzetem ellenére teljes érzéketlenségben fogok részt venni a kivégzésen. Az illető halálra kínozta a kislányát, és egy kútba dobta. Megjártam a háborút,és láttam, amint meghal egy ártatlan ifjúság. De azt mondhatom, hogy e rettenetes látvány közepette soha nem éreztem azt a fajta rossz lelkiismeretet, amelyet eme adminisztratív jellegű gyilkosság láttán éreztem, amit halálbüntetésnek neveznek.
Camus esszéjében arra a következtetésre jut, hogy a halálbüntetés nem előz meg semmit. Nem volt és talán máig sincs adat arra vonatkozóan, kisebb mértékű-e a bűnözés azokban az országokban, amelyekben engedélyezett a halálbüntetés.
Nevezzük nevén azt, ami más nemesség híján az igazság nemességét adja meg neki, és ismerjük el annak, ami mélységesen az: bosszú.
– zárja írását Camus.
Andy Warhol Multiple paintings of electric chairs című munkája is mintha Camus gondolatait jelenítené meg. A villamosszéket ábrázoló nyomaton egyetlen szó jelenik meg: SILENCE (azaz csend).
Hasonlóan megrázó azokat a képeket nézegetni, melyeket néhány hónappal ezelőtt Japánban egy nagy sajtóvisszhangot kiváltó kiállításon mutattak be. A képeket 34 japán halálra ítélt készítette. Egyes képek egyszerű tájábrázolások, egy másikon meztelen alak látható egyedül a cella falait kaparva. A kiállításmegnyitó időpontjára a 34 elítélt közül hatot már ki is végeztek.
A kortárs művészet igyekszik rávilágítani a halálbüntetés kegyetlenségére. Az elítéltek rajzait, portéit, utolsó szavait, utolsó vacsoráit nézegetni furcsa, bizarr szituáció. Elkerülhetetlenül részvétet érzünk, akármennyire szörnyű is a bűn, amiért bűnhődni kell. Camus édesapja egyszer végignézett egy kivégzést, egy földművelő családot lemészárló gyilkos kivégzését. Különösen felháborítónak találta a gyermekek megölését. Éjjel kelt föl, hogy a helyszínre menjen. Soha nem mesélte el, amit azon a reggelen látott.
Anyám csak annyit mondott, hogy dúlt tekintettel hazaviharzott, nem szólt egy szót sem, elterült az ágyon, és egyszer csak hányni kezdett. Ahelyett, hogy a megölt gyerekekre gondolt volna, már csak a remegő test volt előtte, melyet deszkára vetettek, hogy elmetsszék a nyakát.
