Azt nem állítom, hogy Weisz György testében négy évszázaddal később Szerémi Györgynek, Lajos és János magyar királyok káplánjának lelke lelt volna otthonra. Ámbár ismerve azt a zűrzavart, felfordulást, rendetlenséget és összevisszaságot, magyarán szólva egyszerűen tohuvabohut, amely minden zsidó szervezés sajátja, nem zárhatjuk ki ezt a feltételezést sem. Mert ki vonhatná kétségbe Isten hasonlóságát választottjaihoz?
Isten elejt néha egy mondatot, minden különösebb szándék nélkül, aztán elfelejti, mint a korosodó sztárok. Később eszébe jut, vagy jó szokás szerint emlékeztetik rá, és valaki más szájába adja, mintha mindegy is lenne. A mondat ugyanaz, csak a szereplő más. Úgy tetszik, az örökkévaló maga gondoskodik arról, hogy teremtményeinek emlékezetébe idézze előző életük történéseit. A regressziós hipnózis, akár mint az isteni gondviselés formája. A mindenható terapeutaként ül a dívány mellett és valami kézzel fogható emléket próbál előcsiholni a múltjával küszködő páciensből. Vagy egyszerűen déja vu az egész, mint a gilgul, a lélekvándorlás zsidó megjelenési formája?
Talán nem csak Weisz György, de az örökkévaló maga is érzi, hogy mindez már megtörtént vele, a hely nem ismeretlen számára. Amellett azt is tudja, mi a következő történés. Jóval több ez, mint egy különös érzés. A páciens az ismerős helyzetben ne kövesse el azt a hibát, amit előző életében már megtett. Vészcsengő, mellyel elkerülhető a következmény.
„Budán maradtak a szegények, sánták, vakok, hülyék.” 1526.
Az évszám csak tájékoztatásul áll a mondat végén. Ebben az évben készült el Szerémi emlékirata, az Epistola de perditione Regni Hungarorum (Levél Magyarország romlásáról).
Budán maradtak a szegények, sánták, vakok, hülyék – történt már ilyen. Mohács után. Megjegyzem, Mohács előtt is. Ezt minden magyar iskolás tanulta. Weisz György sem kivétel. Jó tanuló, amolyan eminens kisdiák, akit ezért sem szeretnek az osztálytársai. Akinek fiatalemberként sem az a vágya, hogy benőjön a feje lágya.
Budán maradtak a szegények, sánták, vakok hülyék. Szerémi (Weisz) György mondatának végén valójában nincs évszám. Ezt tudja a királyi káplán, és Weisz György is. Lehetne 1945, lehetne 1956, esetleg 1990, vagy akár a tegnapi nap. Igen, akár tegnap is történhetett volna. Ne legyünk képmutatóak, hiszen tudatában vagyunk valamennyien, hogy tegnap történt. Ne lágyítsuk feltételessé a történéseket, amikor tudjuk, hogy megtörténtek. Nem valamikor, amelyre már senki sem emlékszik. Nem. Amiről ez a történet szól, az valójában nem a közösségi emlékezet része. Inkább az egyén, az egyes ember tapasztalata, s mint ilyen, pontosságra törekszik és hiteles kíván maradni. Ami velük történt, az bárhol, bárki mással is megtörténhet. Tegnap, tegnapelőtt, mindegy. A szereplői is felcserélhetők, Weisz György, és mások e könyv alakjai közül. Én is. Mindenki tudja, hiszen mindannyian ott voltunk.
Próbáltunk ugyan elmenni, sietve odébb állni, mintha ott sem lennénk, mintha semmi közünk sem lenne hozzá, mintha másokkal történtek volna meg. Közömbös ismeretlenségbe burkolóztunk. Már szinte elhaladtunk a történések mellett, amikor egy hang utánunk szólt. Ismerős volt, és akaratlanul is irányába fordultunk. Nem kellett volna. Kedvesen csengett, andalítóan zsongott, bársonyosan körülölelt, vagy kedélyesen dörmögött. Olyan mindegy. Kit melyik marasztal? Biztonságot sugallt. Kibélelt nyugalmat. Mint egy szélvédett, napos hegyláncokkal övezett nagy, alföldi medence.
A megszokott hang lelkiismeret-furdalást okoz. Mintha közöm lenne ahhoz a valamihez. De éppen most, az utca másik oldalán akarom megmutatni, hogy semmi közöm sincs hozzá. Soha nem is volt. Vagy ha igen, hát szeretném elfelejteni. Amilyen gyorsan csak lehet. Búcsúzni kellene. Az egész csak tévedés. Az, hogy itt születtem, itt nőttem fel, hogy itt temetnek el. A nyelv, amit anyanyelvnek neveznek. Az irodalom, amit anyanyelven olvasok. Az, hogy belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága. Az, hogy szeretem.
A hang hallatán mégis megálltam. És maradtam. A szegényekkel, sántákkal, vakokkal és hülyékkel. Mintha magam is közéjük tartoznék.
***
Sági György: Gilgul (regény) – Scolar Kiadó, 2014 – 208 oldal, puhatáblás, cérnafűzött – Szerkesztette: Nádor Zsófia, Turczi István, Vass Tibor – ISBN 978-963-244-517-5
A Gilgul – a szó ’lélekvándorlást’ jelent – romantikus szerelmi története a Holocaust árnyékában zajlik: ez a valóság, de egy jelenkori lélekvándorlásról is szól: ez a képzelet szüleménye. De az is lehet, hogy fordítva…
