A Lengyel Intézet szervezésében látogatott Magyarországra Joanna Bator magyar nyelven is megjelenő második, Homokfelhő című könyvének bemutatójára – meg azért is, hogy többek között a Librariusnak adjon interjút. Az írónő egy kis lengyel bányászvárosban, Wałbrzychban született, azon a településen, ahol első regénye is játszódik. A második kötetben visszatérnek a régi szereplők, ugyanakkor kinyílik a világ: nemcsak a cselekmény fut több szálon, a helyszínek is különböző országok, kontinensek városai.
A szülővárosodat nem ismerem, viszont néhány éve jártam azon a környéken, megfordultam Jelenia Górában és Wrocławban is, és laktam a mieinkhez hasonló panellakásban. Az ottani lakótelepek nagyon hasonlítanak a magyarországiakra. Te milyen hasonlóságot látsz magyar és lengyel városok között? Wałrbzych mai képén mennyire hagyott nyomot a szocializmus?
Amikor Magyarországon vagyok, nem nagyon fordulok meg lakótelepeken, de ezek mindenhol Európában hasonlítanak egymásra. Nem tudom, korábban hogy nézhettek ki, mert csak 1989 után kezdtem el utazgatni. A ’70-es, ’80-as években az embereknek szükségük volt lakásokra: olyan demográfiai mozgások voltak, hogy muszáj volt őket felépíteni. Ma Lengyelországban a lakótelepeken a legszegényebbek laknak, azok, akik nem tudtak alkalmazkodni a körülményekhez, akik nem tudták megtalálni a helyüket a demokráciában. De az is igaz, hogy nem mindegyik ház épült azonos színvonalon. Akad, amelyiknek kényelmesebb a berendezése és nagyobb az alapterülete. Varsóban van egy környék, ahol a kommunista funkcionáriusok laktak, itt nagy, akár 80 négyzetméteres lakások is vannak. Divatba jött, az emberek szívesen költöznek oda, a zöldterület is megnövekedett. De ez egy kivétel.
És mi a helyzet a belvárosokkal? A lengyel városok főtere olyan, mint egy ékszerdoboz. Mit tapasztalsz, amikor erre jársz: jobban állnak a lengyelek nálunk ezen a téren?
Másképpen alakult a történelem. Szülővárosom, Wałbrzych, akárcsak Jelenia Góra és Wrocław, a második világháború előtt Németországhoz tartozott. Megmaradt a késői 18., illetve a 19. század építészete. A felújítások európai mintákat követtek, a párizsi épületekhez hasonlítanak a házak. A városképeket szépen megtervezték. A második világháború után, a jaltai konferencia eredményeként ezek a városok lengyel kézbe kerültek. A hatvanas években a belváros köré, gyűrűszerűen kezdték építeni az új negyedeket. Csúnyák ezek a telepek, de amikor felépültek, az emberek vágyait teljesítették. Amikor a mi házunkat úgy tervezték, hogy lesz egy hatalmas tetőterasz, ahol az emberek összegyűlnek, kiskertet alakítanak ki, közös programokat szerveznek, aztán kábítószeresek, prostik és kereskedők foglalták el ezeket a területeket. Amikor Wrocławba költöztem, a város hasonlóan nézett ki. Varsó viszont teljesen más, ott a második világháborúban szinte minden elpusztult, újra kellett építeni. Ott nem a város körül, hanem a város közepén épültek a lakótelepek. Budapest vagy Bern, ahol most élek, olyan városok, amelyek meggyökeresedtek a történelemben, folyamatosan épültek, fokozatosan változtak meg. Budapest a lakótelepeket könnyebben magába tudja nyelni, mint a háború után elpusztult és újjáépült lengyel városok.
Regényeidben az anyák gazdag német férjet akarnak a lányaiknak. Pedig a német-lengyel ellentét legendás, történelmi okai vannak, bár én úgy vettem észre, a fiataloknál már nem számít, hogy a nagyapák, dédapák mit követtek vagy szenvedtek el annak idején.
Ambivalens dolog ez. A szüleim nemzedékének nagy része elveszítette a családját a háborúban, anyai nagyapám például a maideneki koncentrációs táborban pusztult el. Fájdalmas a háború emléke, az emberekben furcsán élték meg. Mi német házban laktunk, német volt az infrastruktúra, németek voltak a feliratok, a berendezések. De azoknak az embereknek az emléke, akik ott laktak, megszűnt, megsemmisült. Érdekes volt, hogy a németektől át lehetett venni, örökölni bizonyos tárgyakat, bár ezek nem váltak valódi örökséggé. A német férj viszont egyfajta elégtételt jelentett a nőknek. Különváltak az emberek tudatában a rossz németek a jó németektől, akik valami jót tehetnek velük. Ma a szociológiai kutatások azt mutatják ki, hogy a legerősebb ellenszenv a romákra, illetve hagyományosan az oroszokra irányul, és nő az iszlamofóbia, a félelem a muszlimoktól.
A Homokfelhőben rengeteg ország-, város- és személynév szerepel, nem lehetett könnyű írói feladat mozgatni a szálakat. Mennyi időt vett igénybe a regény megírása?
Húsz évet. [nevet]
Közben azért mást is írtál.
Tizenkilenc éves koromban hagytam el Wałbrzychot, és onnantól kezdve csak utazgattam, egyre messzebb és messzebb kerültem szülővárosomtól. El akartam mesélni, hogy mi történik azokkal, akik eltávolodnak a szülővárosuktól, milyen élményeik vannak. A főszereplőnek, Dominikának ez egy fordított Odüsszeia. A Homokhegy arról szólt, hogyan változik meg a helyzet Wałbrzychban, a Homokfelhő pedig arról, hogy a lány hogyan távolodik el szülővárosától, hogyan ismer meg újabb és újabb dolgokat.
A helyszínek közül New York például köthető saját önéletrajzhoz, de mi a helyzet a többi várossal? Mennyi utánajárás kellett, mennyi a fiktív elem?
Olyan helyekről írok, amit ismerek. Két évet laktam New Yorkban. Előkészületek után persze tudnék írni olyan városokról, ahol nem jártam, de fontos, hogy az ember emlékezzen szagokra, ízekre, és ezeket idézze fel magában, amikor arról a helyről ír.
Lengyel írók vagy inkább a világirodalmi hatottak rád?
Inkább a világirodalom, Gabriel Garcia Márquez, Elfriede Jelinek, Haruki Murakami, Roberto Bolaño. A lengyelek közül Witold Gombrowicz.
Egy feminista mozgalommal is találkoztál, és a történeteidnek is elsősorban női főszerepelői vannak. Elképzelhető lenne ez a történet férfiakkal? Egy fiú is próbálhat kitörni, különbözni a nagyapjától és az apjától
Vannak férfialakok, amelyek mintáját a családomból vettem: rejtélyes okokból eltűnnek, hirtelen, csendben halnak meg, isznak, isznak, isznak, aztán egyszer csak elhallgatnak. A nők valóban határozottabbak, jobban körvonalazhatók. De ez egy érdekes kérdés, szívesen írnék férfiakról is valóságos élmények alapján, úgy, hogy erősebben jelenjenek meg.
Mit adott neked a feminista mozgalom, mennyiben változtatta meg a szemléletedet?
Nagy mértékben. Ha nem kerülök kapcsolatba velük, nem vállalkoztam volna ilyen hosszú utazásra. Patriarchális környezetben nevelkedtem, az anyám nemzedéke először jutott munkához, először tanulhatott. Amikor férjhez mentek, kiderült, hogy lényegében két műszakban a dolgoznak: a munkahely mellett ott volt a háztartás teljes körű felelőssége. Szabadságot nyújtott nekik. Az emancipáció szabadságot kínált. Anyám egy szegény parasztcsaládból származott, aztán a szocializmusban idején tanulhatott. Ő volt az első a családból, aki elvégezte az egyetemet. De az egyetemi évek alatt sem jutott új életmintához, továbbra is meg volt győződve róla, hogy a nőnek kell az egész háztartás terhét viselni, ő felelős az otthon fenntartásáért. Ahogy mások, az édesanyám is mindig rettenetesen fáradt volt. Nem jutott arra a felismerésre, hogy a munka jó dolog és szabadságot ad, inkább csak fárasztotta. Azért is volt az anyák gazdag német férj utáni vágya, hogy a lányaiknak ne kelljen annyit dolgozniuk. Nem tudták volna elképzelni az élet másféle alakulását. Anyáink nemzedékében elég egzotikus annak a férfinak a képe, aki például tud főzni.
Az egyház konzervativizmusa és a nők helyzete mennyiben változott? Muszáj ma Dominikának vagy bárkinek New Yorkig mennie, hogy változás legyen?
Úgy képzeltem el, hogy Dominikának egyedül kell elindulnia, hogy felszabaduljon, megtalálja önmagát. Később, amikor visszajön, felnőtt, erős, meg tud állni a lábán. Ahhoz, hogy valaki új életformát alakítson ki, el kell szakadnia a régitől. El kell hagynia például szegény anyukáját, aki szeretne neki egy gazdag német férjet…
Ennek viszont megvan az a veszélye, hogy kint marad külföldön.
Erősen meggyökeresedett bennem az a mítosz, hogy el kell menni, el kell utazni. A szabadság és a boldogság összekapcsolódik a világban való utazással. Wałbrzych volt az a hely, ahonnan az emberek mindig elmentek. A hetvenes években, amikor felnőttem, a bányászoknak az volt minden vágya, hogy német bányákba tudjanak elszerződni. Onnan aztán hozhattak mindent, amiről csak álmodoztunk: ruhát, édességet, samponokat, és házassági ajánlatot német bányászoktól, leírásokkal, fényképekkel. Ez volt az egyik lehetőség: kimenni abba a nagyszerű német életbe. Wałbrzychban nem volt egyetem. Aki tovább akart tanulni, el kellett mennie például Wrocławba. Amikor odamentem tanulni, Wałbrzych szomorú képét mutatta: a kommunizmus bukása után bezárták a bányákat. Szomorú, hogy a bányászok korábban az elitréteghez tartoztak, utána meg csak ittak.
Most Svájcban élsz. Hol érzed magad igazán otthon világpolgárként?
Mindenütt otthon érzem magam, de sehol sem teljesen. Négy évvel ezelőtt született meg bennem az elhatározás, hogy hazamegyek Lengyelországba, és ott rendezem be az otthonomat. Továbbra is utazgatni fogok, hol itt, hol ott lakni, de a bázis Lengyelország marad.
Melyik a kedvenc lengyel városod?
Varsó.
Te vagy az első lengyel, akitől ezt hallom. Azt tapasztaltam, hogy a lengyelek nem igazán szeretik, túl ridegnek, túl sterilnek találják, szemben az olyan városokkal, mint Krakkó, Poznań vagy Gdańsk.
Nekem is húsz évembe telt, mire Varsót megszerettem, de fel lehet fedezni izgalmas és kevésbé ismert részeit. Mi például a Visztula partjának egy különlegesen szép szakaszán lakunk.
Az írás mellett tudományos munkát is végeztél, filozófus és egyetemi oktató vagy. Emellett mennyire fér bele az írás?
Tíz évig dolgoztam a Lengyel Tudományos Akadémia intézetében, de négy évvel ezelőtt minden kutatómunkával felhagytam. Most szinte csak az írással foglalkozom, bár ebben a szemeszterben Bernben a világirodalmi tanszéken dolgozom vendégprofesszorként. Úgy képzelem el, hogy időről időre elutazom és munkát vállalok valamelyik egyetemen, aztán megint csak írok, írogatok.
Köszönet Hermann Péternek a tolmácsolásért!
