Kortárs költőink irritálnak a tankönyvekben?

lackfi

Lackfi Jánost elkaptam pár percre a Centrál Kávéházban lezajlott könyvbemutatója után, hogy megkérdezzem, mi a véleménye arról, hogy a verse ekkora port kavart az éterben. Meg arról, hogy mit tervez a három, magyarokról szóló kötet után, ha már ezek ilyen sikeresek.

-A rádióban is hallottam, az internetes sajtóban is lehetett olvasni róla, eléggé felkapták, hogy a versed megjelent egy kilencedikes tankönyvben, nyelvtani feladatként. (Az előző cikk itt olvasható a témában, Varró Dani hasonló története pedig itt.) Mi a véleményed erről?

– Voltam vele a Morning Show-ban is, így ez már esemény. Pláne, hogy a Pesten hallottam csoportba is felkerült, négyezer lájkot, meg nyolcszáznyolcvan kommentet kapott. Elsősorban nagyon nagy öröm az, hogy egy kortárs vers képes ilyen nagy hullámokat verni. Nyilván a szélsőségeket kedvelik az emberek, hogy „Lackfi János dögöljön meg”, vagy hogy „ez felháborító”, vagy pedig „Lackfi János egy isten és zseniális”. Az igazság nyilván ott van, hogy van, amit jól megcsinál az ember és van, amit kevésbé.

Tulajdonképpen a kortárs költészet egy nyúlványa, egy hangja hallhatóvá vált egy csomó ember számára, rászabadult a valóság az irodalomra, és ettől szerintem nem kell félni. Nagyon örültem, mert érdemes lementeni ezeket a kommenteket, irodalomelméleti tanulmányt lehetne írni belőlük, normális, emészthető nyelven.

Olyan dilemmák foglalkoztatják az embereket, hogy kell-e technikai tudás a művészethez, vagy lehet-e köze az üzlethez. Kell-e szenvednie a költőnek személyesen, vagy aki nem szenved az nem jó költő, aki szenved az már jó automatikusan. Kell-e bármit tudni a formáról, a kultúrtörténetről, csupa kóklerből áll-e a humán szféra, és bezzeg a reálban minden objektív. Meg hogy mit kellene tanítani az iskolában, az ideálisat, vagy a valóságot. Valaki szerint nem kell félni attól, hogy a fiatalok nyelvét bemutatja egy vers, mert ha Tinódi Lantos Sebestyént tanulják sem kezd mindenki úgy beszélni, hogy “vala, vala, vala”, ugyanezen okból nem fognak tündi-bündi nyelven beszélni sem.

Az volt még nagyon érdekes, hogy aki hall a rádióban egy számára figyelemfelkeltő dalt, egyből rákeres a guglin, hogy kiderüljön ki adja elő, de az irodalomnál ez a tájékozódási igény nem merül fel. Olyan is történt, hogy valaki írta, hogy „te milyen szakmáról beszélsz hapsikám”, aztán a következő kommentben meg hogy „aha, látom, hogy saját körödben tényleg ismert ember vagy, úgy látszik én ezekben a körökben nem mozgok”. A mai magyar valóság és irodalom távolállása látványossá vált.

Mindenesetre tök jó, hogy szenvedélyes reakciók születtek, nem maradtunk a régi, jól bevált unalomnál.

– Többekben az merült fel, hogy miért egy nyelvtankönyvben jelent meg a vers.

– Nyilván azért, mert a “koviubi pörivel a kedvencem” vagy a “dobi cigi dugiban a farzsebben” jobban felhívja a figyelmet egy rétegnyelvi jelenségre, mint egy unalmas szószedet. Amúgy is jó irány színesebben, kreatívabban tanítani a magyart, mint eddig szoktuk. Kevesebb elméleti szakkifejezést, több nyelvi példát a nyelvtanórákra! Szal sztem kajakra le kéne venni, hol penget éppen pompázatos nyelvünk, ha óhajtanók e tárgyban bővebb ismereteket szerzeni! Irodalomból pedig szélesebb érzelmi skálát várnék a szövegektől, ne ugyanazt a depresszív vagy akadémikus hangot. Hiszti, kegyetlenség, öröm, vágy, cinizmus, duzzogás, mindezek ott vannak a palettán… Szerencsére rengeteg a jó tanárunk, ők ellensúlyozzák a néhol egyoldalú tananyagot. Persze a tankönyveknél is elindult valami, mint látható. Öröm, hogy az én versem meg Danié kapcsán, de előszedhettek volna más kortárs művet is.

– Mi jön a magyarok témája után?

– Tizenhét év után azért hagytam abba az egyetemi tanítást is többek közt, mert már öt-tíz éve nagyon szeretnék regényeket írni. Több félkész is van, az egyiken dolgozom elég nagy erővel, illetve szeretném a folyamatban lévő nagyobb munkákat idén letudni, és jövőre befejezni ezt a regényt.

Bűnügyi történet köré épül, egy harminc-negyvenes férfi kitelepül Brüsszelbe, és elhelyezkedik egy magánnyomozó irodánál, papírmunkákat végez, embereket követ, és mellesleg zenél éjszakánként. Jön egy ügy, amely visszaszólítja Budapestre, a magyartudása miatt. Sötét és komor összeesküvés-elméletek merülnek fel, aztán az élete is bekavarodik, a család meg a furcsa kötelékek miatt. Felmerül a múltból egy szerelmi történet, egyre örvénylőbbek az események, aztán végül lemenekül a Duna-kanyarba a nagymamája telkére. Nem tudom, jó vége lesz vagy rossz, szeretem a lebegtetett lezárásokat, amikor egy szereplő akár meg is szökhet a novellából.

-Úgy látszik, népszerűek a nyomozásos történetek, gondolok az idei Nobel-díjra.

– Bármi, ami bűnügy, vagy kívül esik létünk szokványos keretén, fel tudja kavarni az állóvizet. Olyan, mint egy lakmuszpapír. Akkor mutatkozik meg az életünk valójában, amikor valami rendkívüli történik. Kiderül, kire lehet számítani a bajban, ki hogyan reagál, ez mindig kemény próba. A bűnügyek ezért izgatják az írókat a kezdetek óta, gondoljunk a Bűn és bűnhődésre. Kiindul egy kezdetben nem is annyira izgalmas újságcikkből. Mindezt az teszi hihetetlenül érdekessé, ahogyan örvénylik körülötte Dosztojevszkij valósága. Modiano talányos detektívszerző, nem szokványos. Átúszó, álomszerű nyomozások vannak nála, tényleg mindig van valamilyen sötét titok, akár családtörténeti, akár konkrétan bűnügyi. Kicsit mintha egész életében ugyanazt a könyvet írná. Őrülök, hogy ő kapta meg, volt diákom, aki belőle írta a szakdolgozatát.



1 hozzászólás

Írd le a véleményed!

Új hozzászólás