IZSÓ ZITA: A hit fokozatai
Nem tudok beszélni az érkezésről.
Képzeljetek el egy saját partszakaszt,
lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.
Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján
láttak meghalni,
itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,
hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,
de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,
a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.
Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni.
Ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.
És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden,
hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz,
megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz,
aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam,
és aminek a súlya felsebezte a karom.
Napok óta nem mozdulok innen.
Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint
süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál.
A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek,
most már furcsán méregetnek,
nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája,
miért akarok hinni benne, miért áltatom magam,
mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot,
amit mások csak a húsáért tartanak.
Október 22-én 18 órától, Kazimír Bisztróban mutatják be Izsó Zita Színről színre című kötetét. „Nem szokványos (beteges) költészet, hanem szokatlanul csengő és egészséges. És ahogy öregszünk, egyre jobban tudjuk: fő az egészség” – ajánlja a verseskötetet szerkesztője, Pollágh Péter a könyv fülszövegében.
IZSÓ ZITA: Méhkirálynő
A gyerekszobában esett össze.
Csak azt érezte, hogy nem mozog benne.
A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek.
A harmadik után
a szabadban akart szülni,
hogy állatok nyalogassák a sebét.
A nagybátyám szerint az a legrosszabb az egészben,
hogy mindig új nevet kell kitalálni,
a régiek pedig foglalják a helyet,
mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait
az üres befőttesüvegek.
Napok óta nem jött ki a házból.
Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá,
mint minden meghatározás.
Már senki nem mert ígérni neki semmit,
csak a kezébe nyomták
az aktuális horoszkópokat.
Közben még többet foglalkozott a háztartással,
hogy valamivel eltöltse az idejét,
úgy tartotta a barackokat a vízben,
mint fürdetéskor a csecsemő fejét.
A kötetet Turi Tímea költő, kritikus és Kerber Balázs költő mutatja be, a jelenlévők pedig meghallgathatják Meggyesházi Éda „Musica Moralia” elnevezésű, cimbalommal és földöntúli énekhangon előadott különleges zenei produkcióját is, amit az előadó „csendes zajnak” nevez.
IZSÓ ZITA: A felejtés lehetőségei
Ha dühös volt, mindig azt mondta,
nem is ő szült, nézd csak meg a folyóparti tölgyet,
valójában az hordott ki.
Sosem kételkedtél, mert láttad az odvát,
amibe pont belefért egy újszülött gyerek.
Egyébként ritkán veszekedtetek, bízott benned.
Két dolgot ígértetett meg veled:
bármi történjék is, vigyázni fogsz az öcsédre,
és hogy ha nagy leszel, egyszer megmutatod neki a tengert.
Nem sokkal később megszületett az öcséd. Kicsi volt és gyenge,
néhány hétig élt csak. Még emlékszel, ahogy rátaláltál,
fogtad a kis testet, kivitted a folyópartra,
és betetted a tölgy odvába, ahol téged találtak,
száraz fahánccsal tömted be a nyílást, hogy az öcséd
békében növekedjen, biztonságban legyen.
Anyád másik kéréséről azóta rég megfeledkeztél.
Felnőttél, átköltöztél egy másik városba,
évek teltek el, most hazalátogatsz.
A folyó mellett haladsz el, ahonnan
a testvéredet rég elvitték, de a fa hatalmasra nőtt,
árnyéka legalább két kertet beterít –
azt mondják, aki felmászik a tetejére, ellát egészen a tengerig.
IZSÓ ZITA: Várakozás
Várom az atyát.
Jöjjön le,
adjon a kezembe kulcsokat.
Kérjen elnézést a rendetlenség miatt,
és hozzon nekem egy széket, amire leülhetek.
Egyszóval – szorítson nekem helyet.
Vagy küldje el a szentet,
üzenje meg vele, hogy késni fog,
addig is várakozzak,
nézzem a lányokat,
vagy harapjak a környéken valamit.
Jobban örülnék, ha inkább bemutatná a nőt,
akit felvidíthatok,
vagy a gyereket, akit megtaníthatok arra,
hogy evés előtt mindig mossa meg a kezét,
és akkor is, ha egy nő bőréhez akar érni vele.
De nem jön helyette senki sem.
Talán otthon ül, attól tart,
hogy túl korán érkezik,
vagy talált helyettem valakit,
aki bemegy a házba,
megmossa a hátát ott, ahol ő nem éri el,
és aki cserébe nekitámaszthatja a füzetét,
ha majd senkinek sem lesz már asztala.
Hozzám pedig már nem jön el,
nem ráz meg,
van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak,
üdítős dobozban a maradék,
vagy egy süllyedő hajó rakterében
a mind magasabbra emelkedő víz hullámai.
Tudtam, hogy így lesz,
s ez büszkeséggel tölt el,
de csak olyan a fölényem,
mint egy tanóra utáni, üres katedrán állni,
vagy egy ellopott szobor talpazatán,
esetleg egy dobogón, amin egykor díjakat vettek át
egy rég feledésbe merült sportág bajnokai.
Mert szórhatok morzsákat ostoba verebeknek,
cipelhetem öregasszonyok holmijait,
megtaníthatok minden gyereket latinul,
úgyis én leszek az, aki piszkos kézzel nyúl a szemébe,
rálép az öregasszonyok lábaira,
és ráadásul még az anyja legszebb vázáját is fellöki.
Nincs mit tenni. Olyan vagyok, mint egy holt nyelv,
amit néha még használnak, de már rég nem változik.
A PRAE.HU + Palimpszeszt gondozásában 2014-ben megjelenő kötet szerzője 2007 óta publikál, 2013-ban Móricz Zsigmond ösztöndíjban részesült, első könyvéért (Tengerlakó, FISZ, 2011) Gérecz Attila-díjat kapott.
