+ Zene

A zene elviselhetetlen könnyűsége

blue nile

Nem volt könnyű szülés a Blue Nile második lemeze: a zenekar kis híján beleroppant a készítésébe, de végül a poptörténet egyik legszebb darabja lett.

A skót Blue Nile nem a zajos sikerekről, vagy a botrányokról volt híres. Sokkal inkább arról, hogy mindig is lassú tempóban dolgoztak: 20 év alatt mindössze 4 nagylemezük jelent meg, általában 5-7 éves szünetekkel. De a vékonyka életművel valami olyat alkottak, ami csakis a legnagyobbak sajátja – a Blue Nile legismertebb lemeze, a Hats 25 évvel ezelőtt jelent meg.

A Blue Nile a szofisztikált felnőtt popzenét választotta keresztjéül. Zenéjükben eleinte inkább a szintetizátorok domináltak, majd a kilencvenes évektől az akusztikus gitár vált egyre hangsúlyosabbá. Dalaik rendszeresen kilépnek a klasszikus popstruktúrából: nem ritkák a hosszú, atmoszférikus felvezetések; az öt percnél is hosszabb dalok (az első két lemezen így csak 7-7 dal fért el) és a dob nélküli lírai szerzemények. Első lemezük, a Walk Across The Rooftops (1984) után 5 év telt el a második albumokig, ami rettenetesen hosszú időnek számít a popzenében, főleg egy felívelő pálya esetén.

Pedig a zenekar tagjait már 1985-ben elküldték egy golfüdülőbe lemezt csinálni, azonban ez csak arra volt jó, hogy a zenészeknek honvágya legyen és összevesszenek egymással, ráadásul a kiadó is vegzálta őket. Kétségbeesetten próbáltak valami használható anyagot rögzíteni, de az ihlet nem jött csettintésre, sőt leginkább semmire sem. A Blue Nile helyzete annyira kilátástalannak tűnt, hogy az énekes Paul Buchanan szerint akkoriban már le is mondtak arról, hogy valaha elkészüljön a második albumuk.

A zenekart háromévi szenvedés után hazaküldték Glasgow városába, ahol Paul Buchanan szinte varázsütésre túljutott az alkotói válságán és a Blue Nile másik két tagja, Robert Bell és PJ Moore is elkezdte szállítani a friss ötleteket egy kazettás felvevővel. Végül a zenekar felszabadult hangulatban, magukhoz képest rekordidő alatt felvette a további dalokat – a lemez felét nagyjából egy hét alatt Buchanan elmondása szerint.

A dalok aprólékos kidolgozottsága azonban nem jelenti azt, hogy a Blue Nile nehezen befogadható zene lenne: könnyen rögzülő, karakteres dalok ezek. Viszont alkalmas hangulat szükséges a befogadáshoz – a Hats az éjszakai fények, a sehova sem tartó taxik és a minőségi röviditalok zenéje. A Hatset nem lehet „csak úgy” hallgatni, hanem az valóságos ceremónia. Ezt nem én találtam ki, szinte mindegyik Blue Nile-rajongó ismerősöm ugyanezt mondta.

A Recorderen nemrég kimerítően foglalkoztak a skót popzenével és így is szóba került, hogy az amerikai piacot rendszerint nehezen vették be az innen érkező zenekarok. A Blue Nile a Hats idején szinte teljesen ismeretlen volt még az Egyesült Államokban, de a kiadó elég komoly promóciót fektetett a tengerentúli kiadásba. A lemez után a Blue Nile elment turnézni Amerikába, maga Ricky Lee Jones kérésére voltak turnéján az előzenekar, aki aztán később egy duettet is készített a zenekarral. Később a The Downtown Lightsot a zenekarral korábban együtt dolgozó Annie Lennox és Rod Stewart is feldolgozta, ráadásul ugyanazon az évben.

A turnéról készült egy dokumentumfilm is Flags & Fences címmel is, amelyet sokáig elveszettnek hittek, aztán pár évvel ezelőtt mégis előkotortak. Itt teljes egészében megnézhető:

A Hats után a következő lemezre (Peace At Last) 7 évet kellett várni, ami az előzmények fényében nem meglepő. A Blue Nile a 2004-es High album óta lényegében szünetelteti tevékenységét, Paul Buchanan viszont a maga munkatempójában ma is aktív: debütáló szólólemeze két évvel ezelőtt jelent meg (Mid Air).

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top