Elképesztően gagyi és abszurd történet, béna színészi játék, logikátlan forgatókönyv, klisék és kínos értelmetlenségek. Az Aura című tini sci-fi kiverte a biztosítékot.
Az első Magyar Filmhét kereteiben belült volt szerencsénk megnézni Bernáth Zsolt Aura című, tiniknek készített sci-fijét.
Minden pénz a technikára ment el, és senkinek nem volt gázsija, senki nem kapott fizetést. Egyszerűen az volt a cél, hogy a film úgy tudjon megjelenni hangban, zenében, képben, hogy azzal meg tudjunk jelenni minden lehetséges fórumon
– mondta annó Bernáth a film premierje előtt a VS-nek.
A film kis költségvetéssel, állami támogatás nélkül puszta lelkesedésből készült. Értem, csakhogy ez engem csöppet sem érdekel. Az Aura az egyik legrosszabb magyar film, amit valaha láttam.
A film főszereplője négy tini Tokió, Peti, Ádám és Eszter egy puszta közepén ébrednek fel lerobbant autójukban. Bár számításaik szerint reggel van, mégis sötétség veszi őket körül, mintha nem kelt volna fel a Nap. Rövidesen rájönnek, hogy egy hatalmas, sötét „aura” borult rájuk, amely nem engedi át a fényt, és elzárja őket a külvilágtól.
Már a film első néhány percében éreztem, hogy tragikus élményeknek nézek elébe. A teljesen abszurd és nevetségesen erőltetett párbeszédek hamar lezsibbasztottak. Tokió a nagymenő olyannyira laza arc, hogy tulajdonképpen agyhalott: nem tudja kimondani, a teória, az intelligencia szavakat, az UFO-kat, ufokoknak nevezni, a H2O-képlet is teljesen idegennek hat számára. A többiek tendenciózusan ki is javítják ezeket a kis hibákat, a néző meg jókat nevet Tokió műveletlenségén. Peti az észlény a csapatban, ő kezdi el kutatni, mi lehet a búra, amiben raboskodni kényszerülnek. Ő lesz a hős, aki mindenkit megment, aki mindenre rájön és még szerelmes is lesz Eszterbe, akiről annyit lehet elmondani, hogy az igazgató lánya. Ezzel Tokió, a menő arc gyakran piszkálja is szerencsétlent. A csapat perifériáján helyezkedik el Ádám, aki folyton metált hallgat a 8%-os töltöttségű iPhone-ján a film elejétől egészen a végéig, ezen túl egyszer elájul és meg is hal, mert cukorbeteg, persze feltámad, nincs ok az aggodalomra.
Fotó: filmtett.ro
A szereplők tehát már önmagukban kifejezzetten semmitmondóak és jó magyar szokás szerint utószinkronizáltak, hogy még véletlenül se legyen egy igazi mondatuk sem a filmben. A cselekményt tulajdonképpen a búra utáni nyomozás teszi ki. Kiderül, hogy az aura urai idegen lények, akik különféle módokon igyekeznek kommunikálni a srácokkal: először fényekkel, aztán kavicsokkal próbálják rávezeti a csapatot arra, hogy egy a Földhöz hasonló bolygón élnek. Peti éles eszével általában meg is fejti a jeleket, igyekszik is visszakommunikálni az ufokoknak, a párbeszédek kilencven százalékát mégis a következő kérdések teszik ki:
Mi folyik itt? Mit akarnak tőlünk? Mibe keveredtünk?
Igyekszem összefoglalni, miért is került ez a szerencsétlen bagázs a búra alá. Előtte javaslom, hogy mindenki kapaszkodjon meg valamibe! A búrát a cetek, igen a cethalak hozták létre, akik valaha a Földön éltek, de a gonosz emberiség kiűzte őket innen. Elvándoroltak hát egy másik bolygóra és ott éldegéltek. Aztán valahogy megtudták, hogy a Föld népe veszélyben van, és a bolygó meg fog semmisülni. Amiért olyan jó fejek voltunk, hogy annó elűztük őket a bolygóról, a cetek segíteni akartak nekünk. Építettek egy búrát, ami alá bezavarták hőseinket, hogy később újra benépesíthessék a Földet. Igen, ezt a sztorit – bár cethalak nélkül – legalább negyven film előtte már, de ez legyen a legkisebb gond.
Fotó: filmtett.ro
Ha eltekintünk a végtelenül nevetséges cethalas sztoritól, akkor sem tudok semmi mást mondani, csak hogy ez a film pocsék. A minimál helyszínnel semmi gond nincs, az effektek sem voltak rosszak, főleg a szűkös költségvetést figyelembe véve, de összességében ez a film egy igazi trash. A dialógusok a Barátok közt párbeszédeire emlékeztetnek, legalább annyira életszerűtlenek és bénák. Logikátlan események egész arzenálja vonul végig a történeten. Ádám a cukorbeteg srác a film kb. tizenötödik percében elájul, mert leesik a cukra. Két perc erejéig kétségbe is esik a csapat, aggódnak Ádámért, de a harmadik percben már senkit sem érdekel a haldokló pajti. A cetek kezdetben villogó fényekkel, meg kavicsokkal kommunikáltak, a film közepén már ikonokat festenek a burok falára, a végén arra is képesek lesznek, hogy beleköltözzenek Tokióba és Ádámba, hogy emberi nyelven elmondják, hogy ők bizony kedves, segítőkész halacskák.
Egyszerűen nem értem, mi okból készült ez a film. Nem értem kiknek szól, nem értem mit hivatott megmutatni. Azt, hogy a magyarok képesek sci-fit gyártani? Bizonyára képesek, de nem így. Egy jó sztori megírásához nem is kell olyan sok pénz, csak egy kis kreativitás.
A film közben többen kisétáltak. Persze lehet, hogy csak buszra siettek, vagy kaptak egy üzenetet, és el kellett rohanniuk a moziból, de valószínűbbnek tartom, hogy megelégelték a bénázást. Én alapvetően jól szórakoztam. Úgy szórakoztam, mint amikor egy trash-videót nézek a YouTube-on, vagy elkapok egy-egy részletet a Barátok köztből, vagy a Családi titkokból. Pontosan ugyanebből az okból újra meg is nézném az Aurát, elhívnám a barátaimat is, hogy együtt nevethessünk.
Fotó: filmtett.ro
A vetítés előtt a Magyar Filmhét egyik szervezője bejelentette, hogy a film főszereplői is a sorok között ülnek, és hogy a film után kérdezni is lehet majd tőlük. Ezt a pillanatot igazán vártam. A stáblista végére érve a szervező feljött ugyan a színpadra, felkonferálta ugyan a négy főszereplőt, egy szerényebb taps is elhangzott, de a szereplők nem jöttek.
Hát akkor mégse jöttek el
– mondta a konferanszié majd csalódottan elhagyta a színpadot.
Kis nyelvtani átnézés jót tenne a cikknek.