Ian McDonald: Brasyl, Ad Astra kiadó, 2014 – 416 oldal – fordító: Tamás Gábor, szöveggondozás és korrektúra: Kovács Andrea és Hertelendy Anna
„Brazília nem komoly ország.” – jelentette ki egykor Charles de Gaulle tábornok a maga karót nyelt, felsőbbrendűségi komplexusos francia módján, s bár egyébként sok marhaság hagyta el a száját, ebben (bizonyos szempontból) igaza volt.Brazília valóban „más világ”: „idegen bolygó” a Föld nevű égitestbe ékelődve. Lakói az emberiségen belül (főleg a nagyvárosokban) különös, mágikus, elszeparált „emberiségváltozatot” alkotnak, mely populáció sajátos kultúrával, életszemlélettel, mentalitással bír. Ezzel mindenki tökéletesen tisztában van, ha valaha is közelebbről tanulmányozta eme különös országot.
Ian McDonald, az ír és skót felmenőkkel bíró, 1960-ban született, jelenleg Manchesterben élő sci-fi író pedig nagyon is alaposan tanulmányozta a „Brazília elnevezésű anomáliát”, s végül megírta Brasyl című regényét. A regényt, ami multidimenzionális, pontosabban „multiuniverzumális” (nincs is ilyen szó!) látomás egy olyan kozmológiai elméletről, mely nagyon is komolyan vehető, s aminél hátborzongatóbbat aligha lehetne kiötleni.
Az örök emberi kérdés: mi végre vagyunk a világon?
McDonald olyan választ ad erre, amit hallva mindenki joggal mondaná: Inkább befogtad volna, öcsisajt!
Persze, hogy mi is ez a válasz, azt én most ide le nem írom, hisz akar a fene poéngyilkos lenni. Inkább lássuk a Brasylt, mint irodalmi művet!
A cselekmény három idősíkon fut.
Első idősík: Brazília, 1732: Az Amazonas medencéje, a Rio Negro és a Rio Branco vidéke, mely maga a megzabolázhatatlan ősvadon. Hőség, pára, rovarok, misszionáriusok, kutatók, portugál kiskirályok, indiók és rabszolgák, valamint a fékezhetetlenül tomboló halál birodalma. Ide érkezik Luis Quinn jezsuita atya és dr. Robert François St. Honoré Falcon francia geográfus, hogy elvégezzék a feladatukat. Az egyik kutatni, a másik (ha kell) ölni jött, ám amire a dzsungel mélyén rátalálnak, attól bizony bárkinek sikítós rémálmai lennének…
Második idősík: Rio de Janeiro, 2006.: A foci és a capoeristák (spéci brazil utcai harcművészet), a szamba és a karnevál, a drogbandák és nyomortelepek városa. És persze Marcelina Hoffman, a kereskedelmi tévé csinos, szép és tökéletesen gátlástalan reality producerének vadászterülete is. A hölgy, akit csak gyűlölni lehet, bárkit képes megalázni, tönkretenni, akár halálba is kergetni, csak azért, hogy növelje műsora nézettségét, s közben fel sem merül benne, vajon van-e különbség jó és rossz között. Illetve dehogynem! Hoffman kisasszony számára jó az, ami leülteti a nézőt a tévé elé, és rossz, ami ezt megakadályozza. Így tehát a producerhölgy élete igazán egyszerű és remekül átlátható – igaz, csak addig, míg valaki rá is vadászni nem kezd! Hoffman kisasszony (képtelen vagyok a keresztnevén emlegetni e végtelenül ellenszenves karaktert) eleinte még tartja magát, próbál sebesen összeomló élete romjaiba kapaszkodva küzdeni, ám amikor rájön, hogy ellenfele nem más, mint önnön maga (hoppá!), a dolgok totál kicsúsznak a kezéből (ettől kezdve igen sok időt tölt egy szál tangára vetkőzve, de ez a nüansz csak a regény megfilmesítése esetén válna igazán érdekessé).
Harmadik idősík: Sao Paolo, 2032.: Milliárdosok palotái a favelák (városi nyomornegyedek) tőszomszédságában. A túlzsúfolt utcákon luxusjárgányok és gettótaxik tülekednek, az élet legapróbb rezzenését is kamerák, műholdak, beültetett chip-csodák figyelik, a csóró kis tolvajokra pedig fejvadász cégek felturbózott magánzsarui vadásznak. A technika csúcsra járatva, az emberség és emberiesség mínuszba fordulva. Ebben a városban él a piti tolvaj, Edson Jesus Oliveira de Freitas, aki szerelembe esik, s emiatt végül bizonyos kvantumegyenletek erősen összezavarodott tényezőjévé válik.
Ez itt, kérem, három erős sci-fi alapanyag, amit McDonald egyetlen közös pontba futó történetté gyúrt, több-kevesebb sikerrel.
Ez a regény jó, de…
Rettentő lassan indulnak be az események, és ezért sok türelem kell hozzá, hogy kivárjuk, míg végre tényleg történik valami (úgy a 150. oldal körül), s mikor ez végre bekövetkezik, a dolgok attól kezdve egyre gyorsuló iramban válnak átláthatatlanná. Annyi biztos, hogy a háttérben Nagy és Titokzatos Erők mozgatják a szálakat (ahogy az lenni szokott). Az sem kétséges, hogy McDonald remek stílusa (külön köszönet érte a fordítónak, szerkesztőknek – tényleg gigantikus munkát végeztek!) a könyvhöz ragasztja az ujjainkat. Ám az az irdatlan mennyiségű portugál kifejezés, ami a szövegben található (mondatonként sokszor 2-3), na, attól bizony a legszívósabb olvasó is könnyen padlót fog. Ráadásul és sajnos a kiadó ezek magyarázatát a kötet végi szószedetbe száműzte (ahelyett, hogy lábjegyzetként kínálta volna), így olvasás közben igen hamar úgy kezdjük érezni magunkat, mintha az Ad Astra nem csupán egy remek regénnyel, de titkon valamiféle kemény edzéstervvel is megajándékozott volna minket, s mi (ha nem akarunk hülyék maradni) folyton előre-hátra lapozva csuklózunk és „ujjra gyúrunk”.
