…
Ocztos István: – Mostanában főként egyedül dolgozom. Akár az említett közös munkákat, vagy a nemzetközi „The Game” pályázatokat nézem, amelyek egyike a Belső-Erzsébetváros tűzfalaira tervezett képanyag, a tapasztalatom az, hogy egy érdekesnek tűnő kezdeményezésre sokan felfigyelnek ugyan, és fel is ajánlják az együttműködésüket, de komolyabb, hosszan tartó munka befektetése a siker garanciája nélkül hosszabb távon nem elvárható, nem is működik, így most egyedül folytatom a számomra izgalmas és folytatásra érdemesnek tartott tevékenységeket.
A kitartás nálam viszonylag új jelenség. Eddig elég könnyen összejöttek a dolgok, így hamar el is dobtam őket, nem fejlesztettem addig, amíg komolyabb eredményt lehetett kivívni velük. Nem érdekelt, hogy elérjék a társadalmi ingerküszöböt, újabb ötleteim megvalósításába kezdtem. Szóval régen csak csapongtam. Ma már erőteljesebben terjesztem, amin dolgozom, összerakom újra, fejlesztem, kiegészítem, bővítem, aktualizálom, s nem hagyom magam olyan hamar lerázni sem. Ez összefügghet valamiféle önbizalom-erősödéssel is, s azzal, hogy felmerült bennem az az igény, hogy az eddigi tevékenységeimet összeszedjem, csoportosítsam, elérhetővé tegyem. Sosem értettem, mi honnan jön, honnan kerül elő. Azt sem, hogyan tudok olyanokat rajzolni, amilyeneket. Nem tudom, mitől adja fel valaki, más pedig nem. Egyetlen lehetőséget látok, erősíteni saját magamat. Keresem a választ, valamiféle legitimációt, hogy azt érezhessem, nem haszontalan, amit csinálok. Mostanában több könyvet olvasok híres tudósokról, művészekről: tőlük vagy az életükről. Öntörvényűek, mindannyian keresnek valami egészen rendkívüli választ a kérdéseikre, választ a létezésre, a létezésükre, a létfunkciók szükséges és elégséges kielégítésénél magasabb szintű magyarázatot. Életükkel, munkájukkal ezt próbálják megfogalmazni. De vajon honnan jönnek ezek a kérdések, s mire valók?
Csillagszálló: – A közelmúltban elindítottad a Facebookon a Napi Jó oldalt, amelynek egyszeriben rengeteg tagja lett. Miért jött létre a csoport? Ilyen rossz a közérzeted? Egyáltalán hogyan érzed magad ma Magyarországon? És mit gondolsz annak a lelkes fogadtatásnak az okáról, amely a Napi Jót övezte?
O. I.: – A Napi Jó csoportot azért hoztam létre 2012 januárjában, mert a közérzetem elég vacak volt a társadalmi folyamatokra adott reakciókat érzékelve, és azt gondoltam, legyen ez egy amolyan béke szigete. A cél az volt, hogy minden nehézség ellenére keressük meg azt a több-kevesebb kellemes, mindennapi élményt, amely bennünket ér, és osszuk meg mások örömére is, vagy legalábbis felhívva a figyelmet arra, hogy ennél lehetne még sokkal rosszabb is. Mivel ez a jókeresés egyrészt elég passzív forma, másrészt illuzórikus, és nélkülözi a kritikát, meglátásom szerint a csoport nem tudott fejlődni, ezért a kezdeti nagy érdeklődés később erősen megcsappant.
Cs.: – Civil ténykedéseid között mindig felbukkan egy-egy olyan akció, amelyet gyerekeknek indítasz. Ilyen volt a színező füzeted, ilyen most az építős játszóház. Pedagógusvéna vagy családi hagyomány nálad ez a rajongás a gyerekekért? És mik a tapasztalataid a „mai gyerekekről”?
O. I.: – Gyerekekkel foglalkozni üdítő. A gyerekek esetleges ármánykodása elég könnyen tetten érhető, nem különösebben veszélyeztetik a személyiségedet, nem lopják el az ötleteidet, nem tesznek keresztbe. Nem képesek rá, hiszen még gyerekek. A már majdnem felnőttekkel való foglalkozás, mind szakmailag, mind szellemileg nagyobb kihívás. Nekik azért adod át a tudásodat, tapasztalataidat, hogy felhasználhassák közelgő felnőtt életükhöz.
A mai gyerekek ugyanúgy gyerekek, mint a régiek. Ahhoz, hogy lekösd a figyelmüket, olyasmit kell csináltatni velük, ami felkelti az érdeklődésüket. A szinte felnőtt gyerekekkel is meg kell találni a hangot, valami olyasmit adni át, ami életszerű, amit a magukénak tudnak érezni. Még akkor is, ha történetesen ábrázoló geometriát tanítasz nekik, amely nem túl népszerű tantárgy. De ha valamivel mégis fel tudod kelteni az érdeklődésüket – nem azt mondod nekik, hogy azért kell ezt meg ezt tanulni, mert a tananyag része –, akkor akár élvezetesek is lehetnek az órák. Az ábrázoló geometriában nagyon is át lehet érezni a felfedezés és az alkotás örömét, mindezt az euklidészi geometria szigorúan meghatározott szabályait betartva.
Cs.: – Egyre gyakrabban bukkansz fel karitatív akciókban. Mi ennek az oka, és mit gondolsz a mai (budapesti) világ és a karitativitás viszonyáról? Nem valami poros, idejétmúlt dolgot erőltet ezzel az ember?
O. I.: – Talán a tervszerű, szisztematikus és sokáig fenntartott gonoszság az, amely megkülönbözteti a felnőtt embert a gyerekektől és az állatoktól. Az erő, amely valóra tudja váltani az akaratot, mindenképpen előnyt biztosít. De mi végre van szükség a javak végtelen felhalmozására, miért kell az irányítást kiterjeszteni minél több emberre? Némely emberek összetévesztik magukat Istennel, de a természetet ez nem különösebben érdekli. A jelentős hatalomra szert tett emberek sorsa a bukás. Hosszabb távon nem lehet csak a kevesek érdekeit képviselni, ez tarthatatlanná válik, miközben rémes pusztítás megy végbe, tömegek lesznek kiszolgáltatottak, megszűnik a lehetőségük a viszonylag kényelmes és kellemes életre, képességeik kiaknázatlanok maradnak. Mindezek tömegek életminőségét rontják le. Jellemzően látszik ez a hajléktalan emberek létszámának megnövekedésében is.
Mindazok az elképzelések, hogy valaki fontosabb valakinél, egyesekre szükség van, másokra nincs, az élet ellen mennek, az életet tagadják meg. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, a kukorica értékesebb, mint a búza, vagy a ló értékesebb, mint egy kutya. Aki ezt gondolja, képzeli, teszi, annak fogalma sincs az életről, az élet sokszínűségéről, s arról sincs fogalma, hogy akiket feleslegesnek, értéktelennek tart, azok nélkül ő maga nem létezhetne.
Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy az emberek egymásra vannak utalva, akkor nem lehet úgy elmenni a sok hajléktalan ember mellett, mintha ott sem volna. Ha rájuk nézel, látod, hogy olyanok, mint akármelyik másik ember. A különbség nem számottevő. Az is felmerül az emberben, hogy vele is előfordulha ugyanez;, hogy nem is tudja, az a másik miért került utcára. Tovább segítheti a megértést, ha az ember tisztában van azzal, hogy meg fog halni, élete során komoly betegségek és egyéb traumák is érhetik, érik. A saját közérzetednek is használ, ha megpróbálsz segíteni másoknak. Lényeges a közérzeted karbantartása, és az a tudat is, hogy fontos vagy. Ha nem érzed, hogy a társadalomnak szüksége lenne a szakértelmedre, ha a tudásod pillanatnyilag értéktelennek látszik, akkor sem áll meg a világ; meg kell keresni azt a tevékenységet, amelyben számítanak rád. Ilyen a karitatív terület is. Megnyugtató hely, ott mindig szükség van rád.
Az interjút Pálfi Anna készítette
***
Az interjú teljes terjedelmében elolvasható a Csillagszálló soron következő számában, a lappal és a szerzőkkel a Rend című lapszám bemutatóján találkozhattok november 5-én a Roham Bárban.
