Gergye Krisztián tizenkét színpadi dívával készít zenés előadást közönyről, csődről, behódolásról. A Merénylet című produkció Peter Weiss Marat/Sade drámáját a tánc, a mozgás, a prózai színház és a zene eszközeinek párhuzamos felhasználásával mutatja be. A rendező-koreográfus legújabb bemutatójában áthallások nélküli kritikai hangot megütve, direkt, kommunikációt szeretne folytatni, a készülő előadást pedig a társadalmi felelősségvállalás egyik példájának és fórumának reméli.
– Egymástól függetlenül párhuzamosan két Marat/Sade is készül (a másik a Katona József Színházban), tehát az hogy miért aktuális a darab, az talán nem is igazi kérdés. A te produkciódban, a Merényletben kizárólag nők szerepelnek. Miért gondolod, hogy tizenkét, nagyon különböző karakterű nővel kell eljátszatni a darabot? És ha már itt vagyunk, azért felteszem: miért pont ezt a darabot?
Gergye Krisztián: Szerintem az lenne fura, ha tizenkét azonos vagy hasonló karakterrel dolgoznék! Szeretném elkerülni mind az általánosítás, mind az uniformizálás csapdáit. Főleg a személyes felelősségvállalás érdekel, épp ezért a lehető legkülönbözőbb karakterek egyéni viszonyulásai érdekelnek. A karakter szó nem is igazán jó, mert a sztereotip megoldások sem foglalkoztatnak – inkább személyes alkatokról beszélnék, ami többet fed fel a személyiségből is.
A felelős polgárok kérdései
– A kérdés inkább arra vonatkozik, hogy van köztük színésznő (kőszínházból is, független színházból is, vidékről is, Budapestről is és így tovább), táncosnő, énekesnő, fiatalabb és idősebb, szóval tényleg nagyon sokféle.
Gergye Krisztán: Inkább ösztönös alkotó vagyok. Régóta terveztem, hogy csak nőkkel dolgozzak. Jó alkalmat ad erre Peter Weiss darabja, amely tökéletesen pontos kérdéseket tesz fel, olyanokat, amiket most, 2014 Magyarországán létszükséglet feltenni, ha felelős polgárai szeretnénk lenni a társadalmunknak. Én a művészettel próbálok meg felelősen gondolkodni, akár politikai, akár társadalomkritikai kérdésekről – nyilván ezért találtam meg ezt a darabot. Emellett pedig azokat az embereket kerestem, akik leginkább adekvátak a szerepekre. Tizenkét olyan nőt sikerült megnyerni a produkciónak, akik valóban nagyon különbözőek, de közös bennük, hogy teljes mértékben a szerepek megformálásához szükséges minőséget képviselik, mind művészi, mind emberi értelemben, és ezen túl pedig bátran vállalják kritikai hangjukat és véleményüket is.
A darabban többnyire politikus férfi szerepek szólalnak meg, és ha én ezekre a mai, magyar sztereotip férfi politikai megnyilvánulásokra gondolok egyrészt felfordul a gyomrom a sovinizmustól, másrészt csak közhelyeket generálnék az előadásban. Elfogadhatatlanul valóságos lenne. Nem szeretnék betársulni a mai, felületes hazugságkommunikációba, ami lehetőséget sem teremt a vitára, ami csak diktátumokat követ és követel. Ezért is hangzanak el nők szájából Peter Weiss „férfimondatai”. A próbafolyamat alatt kialakult egy nagyon személyes viszony a szereplőkkel, amiben pontosan tudom érzékelni, hogy ezt ők hogyan és miként képesek átszűrni a saját személyiségükön, művészetükön, és ezen keresztül hitelesen tudják kommunikálni a gondolatokat és a részigazságokat is.
Igaz az is, hogy erősen szkeptikus vagyok. Muszáj, hogy kritikai éllel létezzen az ember a világban, különben pillanatok alatt besorolódik, besodródik, és akkor nem tudja aktívan élni a saját életét, nem tud a saját életének a főszereplője lenni. Ez ellen küzdök. Nem gondolom, hogy tudom a tutit, viszont hiszek a folyamatos kérdésfeltevésekben. Azért kerestem meg őket tizenkettejüket, mert nekik – a lényüknek, a szavaiknak egyaránt – személy szerint, civil módon is tudok hinni, s általuk az előadásban igazságok ütköztetésére lehetünk képesek. Ez a lényeg: a személyes hitellel vállaltan kimondott, nem hazugságnak gondolt vélemények hogyan fordulnak ki önmagukból, illetve ha valakinek a kezébe kerül a hatalom, akkor az hogyan billenti ki azonnal az igazságából az adott véleményt, az adott helyzetet.
– Akkor ne finomkodjunk: ha valaki meghallja, hogy Peter Weiss: Marat/Sade, nyilván eszébe jut, hogy politika, forradalom, szélsőség, bezártság – utóbbi az eredeti címben lévő elmegyógyintézetből, közhelyesen ugyan, de erősen. Ezek a szavak egymás mellett eléggé áthallásosan hatnak. Nyilván azt gondolja az ember, hogy egy felfokozott közéleti dühből, de legalábbis mindenképpen határozott közlési szándékból származik már maga a darab megvalósításának ötlete is.
Gergye Krisztián: Itt élek és alkotok Magyarországon. Semmiképp nem lehet szépelegni. Nem érzem, hogy a szép, lirizáló popkultúrának volna itt az ideje, bár próbálják belénk sulykolni, hogy milyen szuper lenne, ha csak ez lenne. De szó sincs erről, sőt, ma már az áthallás is kevés, annyira egyértelműek a helyzetek itt, ma Magyarországon, hogy azt szeretném, ha a Merénylet, mint előadás, a lehető legdirektebb módon kommunikálna az országgal. Azt gondolom, hogy Magyarország nincsen olyan állapotban – most civil emberekről és a társadalomról beszélek –, hogy képes lenne egy hatalommal szembeni forradalomra.
– Sőt.
Gergye Krisztián: Sőt. Az előadásunk erről a forradalomra képtelenségről is szól. Siralmas közállapotainkat a közöny jellemzi. Itt nem csak az adott hatalomról van szó, hanem az ellenzék impotenciájáról is. A teljes politikai-hatalmi elitünk totális csődjéről. Ma nincs valódi erő. Nem számítanak az észérvek, helyette gumicsontokat rágunk napi szinten, amiken el tudunk nyáladzani, de effektíve cselekvésképtelen állapotok vannak. Nem gondolom, hogy én cselekvőképes állapotban lennék. Mégis merni kell kommunikálni, bátornak kell lenni. Érdekel, hogy egy kortárs művészeti cselekmény milyen hatással bír az emberekre. Kíváncsi vagyok, effektíve tud-e olyan hatása lenni egy előadásnak, mint az ’56 kapcsán született, kultikussá vált kaposvári Marat/Sade-nak volt. Persze akkor megvolt a közös ellenség, ami talán most is adott lenne, közben mégis egészen más a mostani szituáció. Ha megpróbálok felelősen létezni, akkor muszáj vagyok ilyen produkciókat létrehozni.
Minden egyes kicsit politikai, vagy direkt politikai gesztus a színpadon azonnal felteszi a kérdést, hogy meddig ér el, meddig hat, felbujt-e valakit. Nincsenek illúzióim, nem gondolom, hogy ez az előadás kiválthat forradalmat, viszont egy olyan létállapotot ábrázol, amelyben jelen pillanatban az emberek nagyon nagy hányada létezik: a közönyt, a butítást, vagy az észérvek ellen szóló fanatizmust. Ezek mind olyan jelenségek, ami miatt muszáj kommunikálni. Nagyon remélem, hogy sikerül az előadást olyan nagyon jó értelemben vett pop-köntösbe öltöztetni, amivel sok embert meg bír szólítani.
– Említetted, hogy az országra rá van öntve egyfajta populáris kultúra, amivel tudnak foglalkozni az emberek, ami leköti őket – legyen ez tévésorozat, bulvármagazin, celebség, vagy akár önmagát művészetnek ábrázoló sematikus és minden eredetiségtől mentes színházi előadás, stb. Ehhez képest a Merénylet szórólapján az áll, hogy: revü. Akkor most tizenkét díva egy látványos zenés estet fog előadni a Marat/Sade kapcsán? Ez most popkultúra? Vagy magaskultúra? Vagy másmilyen popkultúra?
Gergye Krisztián: Pont ez a lényeg! Azt gondolom, hogy nincs más eszköz ahhoz, hogy az ember kilépjen a saját belterjes határaiból. 2014-ben vagyunk és Európában, ezért a kultúránk és benne a saját helyzetünk egyre hatástalanabb: erre reflektálni kell. Példa erre a Krétakör, akik visszaadták a pályázaton nyert, a Minisztérium által méltatlanul megnyirbált működési pénzt. Illetve át se vették.
Ha valami populáris, nem feltétlenül gagyi. Meg vagyok győződve arról, hogy fontos és mély gondolatok is tudnak populáris közegben működni. A Happy Endingnek és Az Őrült Nők Ketrecének számomra ez egy jó és nagyon hasznos tapasztalata. Akár a zenés műfajon belül is lehet szokatlan megoldásokat alkalmazni, és kommunikálni az adott valós társadalmi problémákról, ez ugyanolyan felelősségvállalás és létszükséglet. Valóban ellentmondásnak tűnik, de korántsem az. Ez annak a kérdése, hogy az a művészet, amit az ember csinál, mennyire van komolyan gondolva, mennyire vannak szándékai, mennyire van határozott iránya és célja. Bizony lehet, hogy könnyed köntösbe ágyazva kell elmondani egy komoly gondolatot. Mert lehet, hogy így sokkal jobb hatásfoka van.
– Sokkal egyszerűbb egy formára ráfogni egy jelzőt, mint a mögötte lévő tartalomra reflektálni.
Gergye Krisztián: Lehet, ha revüként adom be a pályázatot, akkor támogatják, mert azt gondoljuk, hogy annak nincs veszélye, nem tud kritikai éllel élni. Pedig ha valós színház, akkor kell, hogy legyen ilyen súlya is. Akármilyen műfajú.
Ez a helyzet is érték
– A szórólapon egy szobortorzó szerepel. Torzósága fájdalmasan nyilvánvaló: hiányzik a nemi szerve is. Ebből következtetek a dühre, vagyis inkább valami elkeseredettségre, lemondásra. Ez egy nagyon hangsúlyos gesztus, ráadásul visszavonhatatlanul befejezettnek tűnik.
Gergye Krisztián: Ennek kapcsán annyit tudok mondani, hogy igen: töketlenség van, impotencia van. Mellesleg meg az, hogy férfi párbeszédeket adunk nők szájába a színpadon, szerintem tökéletesen analóg azzal a helyzettel, amiben most vagyunk. Például a kiherélt politikummal, a töketlen ellenzékkel. Persze, hogy dühös az ember. Ugyanakkor a klasszikus torzószobor nyilván értéket képvisel. Ez a helyzet is egy érték. Az előadás címe: Merénylet, De Sade úr betanításában – valóban egyfajta merényletnek is szánjuk az előadást.
– Művészeti merénylet? Politikai? Közéleti? Publicisztikai?
Gergye Krisztián: Mindez egyben. Az a merénylet, hogy akár egy, akár száz, akár háromezer emberben elültessük azt a kérdést, hogy mi az ő személyes felelőssége akár egy forradalomban, egy társadalomban, vagy mi a személyes felelősségünk abban, hogy egyáltalán soha nem fog kitörni egy forradalom, vagy szűkebben: mit tehetünk azért, hogy változzon valami.
– Lehet felelősségről diskurzust nyitni egy olyan társadalomban, ahol az emberek 60-70 százaléka, azon a fórumon, ami arra hivatott, hogy négyévente megmondja, merre menjünk, meg sem jelenik?
Gergye Krisztián: Igaz, de gondoljunk bele, milyen alternatívák vannak! A legutóbbi választásokon olyan abszurd, szélsőséges választási lehetőségek voltak, hogy épeszű ember egyiket sem választja. Ilyenkor mi van? Elképesztő káosz és zűrzavar van az emberekben, mintha mindez egy kitalált merénylet lenne az egész társadalom ellen. Mármint én ezt így élem meg, afféle beteljesedő összeesküvés-elméletként. „Lehet, hogy ez azért történt? Á, nem.” Aztán négy év után kiderül, hogy de, azért történt. Mindegy, nem szeretnék politikáról beszélni, inkább a művészetről és a társadalomról.
– Ha ajánlani kéne az előadást, akkor ki lenne az első számú célközönség? Ne beszéljünk politikáról, csak társadalomról, hiszen azért olyan szavak merültek fel, hogy felelősség, közösség, közösségben gondolkodás. Amennyire tudom az előadás sem áll meg ott, hogy egy előadás: szeretnétek ezt színpadon kívül is képviselni, ami emögött van.
Gergye Krisztián: Olyan embereknek ajánlom, akik még mernek nézni, észrevenni, meghallani gondolatokat. De bárcsak egyszer végre eljönne az a réteg, akinek szánva van, hogy nyíljon ki a szeme, felismerje a saját helyzetét, saját sodródását.
A produkcióval már túl vagyunk egy munkabemutatón, és nagyon érdekes, hogy a virágnyelven megfogalmazott párbeszédek mentén a személyiségek meggyőző ereje olyan domináns, hogy még rendezőként is képes vagyok hinni, hol az egyik, hol a másik szélsőségnek. Engem is képesek meggyőzni az adott pillanatuk igazságairól. Csodálatos, hogyan billen meg mindez a következő pillanatban, egyszer csak látszik, hogy működik a hatalmi mechanizmus, kiből csinál vadállatot, diktátort, hogyan darálja be az embereket a rendszer. Ennek nagyon erős drámaisága van, és közben megvan a humora is. Persze nagyon fekete, szarkasztikus humor – amilyen az Opera Amoraléban is volt. Akkor is abszurdnak gondoltam dolgokat, aztán még annál is váratlanabb dolgok történtek a valóságban. Amikor ki lehet olyat mondani, hogy ne foglalkozzunk a napenergiával, mert este is kell áram. Mi van? És ezzel ne foglalkozzon az ember? Nemrég beszélgettem egy újságíróval, aki sajnálkozott, hogy amíg ez a helyzet van, addig ő nem fog engem látni rendesen táncolni. Márpedig ez van. Én azt gondolom, hogy viszonylag normálisan táncolok, az adott közéletnek megfelelően.
– Úgy értve, hogy a táncodat el kéne vonatkoztatnod?
Gergye Krisztián: Nem, hanem, hogy soha nem fogok már nem kontextusok keretében…
– A kontextus nem jó?
Gergye Krisztián: Számomra művészileg rendkívül inspiráló. Csak ő szeretne látni normálisan táncolni, egy normális európai országban, normális kortárs művészként, más tematika kapcsán, mint hogy folyamatosan szembesülni kelljen politikai problémákkal. Ez tényleg borzasztó, de hát ha egyszer ez van? Ha ez a mi életünk? Ha nem ezt csinálod, akkor szembe mész a saját létformáddal. Elmehetnék bárhova, akár gyerekdarabokat is csinálhatnék tucatszám, miért ne? Csak nem ezt az utat választottam.
– Azért akadnak kortárs táncosok, univerzális és időtlen előadásokkal…
Gergye Krisztián: Ilyen nincs, hogy univerzális, meg időtlen! Na jó, persze van, de engem nem érdekel az ilyesmi. Tisztelet azoknak is, akik ilyet csinálnak. De én nem vagyok hajlandó magamra húzni az öncenzúrát, csak azért, hogy épphogy túléljek. Persze ebben van rizikó. Nyilván minden művésznek szörnyű egzisztenciális problémái vannak, ugyanazért a pénzért kétszer annyit kell dolgozni, mint pár éve.
A társadalomkritika is gyönyörködtet
– Apropó: hogy áll a Gergye Krisztián Társulata állami támogatása a korábbiakhoz képest?
Gergye Krisztián: Viszonylag stagnál. Elvileg az alkotóműhely kategóriában még mindig mi vezetjük a listát, bár idén egymillióval kevesebbet kaptunk, mint tavaly. Kényszerhelyzet, hogy az alkotóműhely kategóriában szerepelek, nem látok arra lehetőséget, hogy ebből mikor léphetnék elő társulattá, úgy, hogy valóban az is legyek, ne csak papíron.
– Ebben az előadásban mennyi az állami támogatás?
Gergye Krisztián: Annyi, hogy a működési támogatás egy részét erre fordítom. Végül is én nem csak gyönyörködtetni szeretnék, sajnos. Illetve remélem, hogy van akit ez gyönyörködtet rajtam kívül. Azoknak például ajánlom ezt az előadást, akiket az ilyesmi gyönyörködtet
– És a pénz többi része?
Gergye Krisztián: Magántőke.
– Ezek szerint van, akit érdekel a kortárs tánc, mint befektetés?
Gergye Krisztián: Nincsenek sokan, de vannak még bátor emberek.
– A Happy ending, amiben rendezőként, Az Őrült Nők Ketrece, amiben koreográfusként vettél részt, magánprodukciók, és ebben az előadásban is van magántőke. Úgy tűnik, hogy arra, amit te tudsz, van piaci kereslet?
Gergye Krisztián: Mondjuk úgy, hogy a Merénylet egy erős kísérlet erre. Nagyon hálás vagyok a producereknek, hogy egyáltalán mernek ebben gondolkodni, látnak ebben, illetve bennem fantáziát, hogy mindez rentábilissá tudjon válni, vagy legalább nullára visszajöjjön. Az meg az én művészi elköteleződésem, hogy azt gondolom: miért ne? Lehet, hogy naiv vagyok, de azt gondolom, hogy kell, hogy legyen az emberekben megfelelő fogadókészség. Amúgy is megyünk visszafelé, a ’80-as, évek felé, amikor az underground kultúrának volt egyfajta kultusza. Szerintem a jelen közegben ez lassan létigénnyé válik, így lehet, hogy működőképes lesz ez a történet. Persze ez nagyon nagy kísérlet.
– Ez az emberek felé egy olyan fajta kihívás is, hogy vajon van-e elég érdeklődő, aki nem egyszerűen csak egy ilyen típusú előadásra vesz jegyet, hanem teszem azt, befektetésként fogja ezt fel egy társadalmi felelősségről szóló színházi modellbe, hogy fent lehessen tartani.
Gergye Krisztián: Ez most Magyarországon nagyon speciális dolog. Mindig mondom, hogy alig van normális kortárs kulturális menedzsment Magyarországon, de ha ezzel a produkcióval bármelyik másik európai országban megpróbálnék valami hasonlót, nem tudom, látnának-e benne fantáziát. Nem egyértelmű külföldön sem, hogy kortárs művészet mellé állna a magántőke. Úgy tűnik, hogy Magyarországon vannak még kellően elvetemült emberek, akik lehet, hogy idealisták, de mégiscsak tesznek azért, hogy egy ilyen produkció – és ezzel valamiféle kommunikációs platform – létrejöjjön. Mert jó lenne, ha egy, a művészeten túlmutató eseménnyé, ha valóban jelen idejűvé válna az egész játék. Mert ez egy játék, de véresen komoly, valós cselekmény. Ez ki fog derülni, hogy sikerül-e. Lemérhető lesz abból, meddig tudjuk játszani az előadást. Visszatérve az őrültek házára: megjegyzem, tökéletesen analóg az elmebetegség és a mai kortárs, független művészeti létforma – csak elvileg mi még szabadon létezhetünk.
– Akkor a következő etapja ennek a beszélgetésnek az utolsó előadás után van. Lehet, hogy rögtön a bemutató után, de lehet, hogy csak a 150. után.
Gergye Krisztián: Mondjuk nekem még sosem volt utolsó előadásom, mert mindig abban a reményben volt az utolsó, hogy lesz még egy, aztán egyszer csak nem lett. Bízom benne, hogy ez most nem így fog történni. Zsámbékon tartottuk az előbemutatót, a premier az Átriumban lesz látható októberben, de már Prágába is van egy fesztiválmeghívása a produkciónak. Meglátjuk, mi lesz a kísérlet hozadéka. Ha valami módon rentábilis lehetne a társadalomkritikus művészet, az nagyon reményteli lenne. Az álmaimat is felülmúlná. A Merénylet nagy mértékben fog arról is szólni, milyen a fogadókészség minderre. Ha siker, ha nem siker – mindkettő nagyon jó tükre lesz az adott közéletnek. Reméljük a legjobbakat.
N.I.D.
Forrás: Átrium Film-Színház
***
A GERGYE KRISZTIÁN TÁRSULATA, A KULTÚRBRIGÁD ÉS AZ ÁTRIUM FILM-SZÍNHÁZ BEMUTATJA
MERÉNYLET – De Sade úr betanításában
– hangulatkeltés szünet nélkül –
Peter Weiss: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában
Fordította: Görgey Gábor
Szereplők:
Jean-Paul Marat Fullajtár Andrea
De Sade márki Takács Katalin
Simonne Evrard Egri Márta
Charlotte Corday Sipos Viktória
Duperret, girondista képviselő Kerekes Viktória
Jacques Roux, szerzetes Melkvi Bea
Kikiáltó Szalontay Tünde
Popó Bodor Johanna
Kokó Lőrinc Katalin
Kukuriku Murányi Márta, Tóth Evelin
Coulmier Tárnok Marica
Látvány: Gergye Krisztián
Jelmeztervező: Béres Móni
Maszk: Károlyi Balázs
Zenei vezető: Tóth Evelin
Rendezőasszisztens: Bogdán Zenkő
Produkciós vezető: Gáspár Anna
Producer: Nyulassy Attila, Ugrai István, Zsedényi Balázs
Koreográfus–rendező: Gergye Krisztián
