Alighanem utoljára voltam idén szabadtéri koncerten az Oktoberfest Budapest keretén belül, ráadásul az időjárás kifejezetten kegyes volt az októberi időpont ellenére. Főleg ahhoz képest, hogy az idei nyár mennyire élvezhetetlenné tett néhány fesztivált – most egy kiskabáttal meg lehetett úszni az estét.
A Városliget környékének közlekedése kaotikus volt a futóversenynek köszönhetően, így én még kifejezetten jól jártam, hogy gyalog vágtam át a Városligeten. Soha nem voltam még Oktoberfesten, mindössze egy nürnbergi sörfesztiválon voltam 2009 környékén, ahol azért kaptam egy elég erős löketet a német sörkultúrából. Ott találkoztam először betétes korsóval és az óriási sátor végén egy sramlizenekar játszott popdalokat a hatvanas évekből – semmiképpen sem kellemetlen, de enyhén szürreális élmény volt.
Amíg a másodszorra megrendezett Oktoberfest Budapestre tartottam, próbáltam megsaccolni a sörárakat. Hiába, én már csak olyan ember vagyok, aki a vendéglátóipari egységeket is a sör ára alapján kategorizálja. Az 500-600 forint közötti átlagos korsóárnál valamivel többre tippeltem, úgyhogy megérkezvén vettem is egy korsót és a Beatrice beállása alatt elindultam felfedezni a terepet.
Egészen majális hangulatom támadt: masszív kolbász-virsli felhozatal, vidámpark-részleg, utcazenész, Tibi atya borsátra (?), pálinkával szelfiző emberek és még egy teljesen érthetetlen momentum: egy asztalon táncoló táncoslány. Ez vissza is pattintott a fősátor felé.
https://www.youtube.com/watch?v=zK1ctuZEOMw
Lassan kezdett a Beatrice is. Az általános iskola végén komoly hatással volt rám a klasszikus Beatrice-lemez és jelentős szerepe volt abban is, hogy a metál felől a punk felé sodródjak. A Beatrice sokkal zsigeribbnek és őszintébbnek tűnt az addigi kedvenceimhez képest. A Beatrice ráadásul eléggé helyzetben volt a kilencvenes évek elejéig ellenkulturális szempontból. Ezek az idők mostanra elmúltak, ma már elég nehéz lenne a Beatricét a lázadás példaképeként eladni – de a Beatrice az idők szavát felismerve az elmúlt 25 évben átkonvertálta magát egy össznépi szórakoztató együttessé.
Nincs is ezzel baj, a Blitzkrieg Bop után a Beatrice bevette a színpadot a legnagyobb slágerével (na, melyik? A boldog szép naposra gondoltam most éppen). Nagy meglepetések nem voltak, záporoztak a kötelező dalok, egyedül az volt kicsit meglepő, hogy a számok között időnként elég hosszú szünetek voltak, mintha arra játszanának, hogy így elég néhány dallal kevesebbet nyomni – az első dal után például Feró rögtön elénekeltetett öt mozgalmi dalt az erre fogékony közönséggel, ami meglepő volt, mert az ilyenek általában később szoktak jönni, nem a második dal előtt.
Persze én az elmúlt években 20 perces punkkoncertekhez szoktam hozzá, így nekem az is elég fura, hogy egy alapvetően elég feszes alaptempójú zenekar másfél órán akarja szórakoztatni a közönséget. Meg még az is fura egy kicsit, hogy ha lenne egy több mint 30 éves múltú zenekarom, akkor aligha feldolgozás-blokkal zárnám a koncertet, még akkor sem, ha Feró írta ezeknek a számoknak a szövegét. Két zenekar azért mégis két külön identitás, de persze ezen csak az egyedül érkező szobazenész akadt fenn, a közönség többi része meg ilyen problémáktól mentesen baromi jól érezte magát.
Ahogyan a nem koncerten levő közönség is, akik a sátortól távolabb söröztek. Valami ilyesmi volt az Oktoberfest Budapest harmadik napja.
