Szerencsés a cikkíró,
ha egy eseményről tudósítván nem kell keresgélje a szavakat – mert azokat bizony tálcán kínálja a véletlen. Így történt ez Dragomán György új regényének, a Máglyának a Rózsavölgyi Szalonban rendezett könyvbemutatóján is. Ezúttal a fényképezőgéppel dokumentálhatatlan nagyságú tömeg és a nyaknyújtogatós, teremből kiszorulva fülelős zsúfoltság ecsetelése helyett kölcsön kérném a késve érkező öregúr szavait. Korkülönbségünkből adódóan kétségtelenül fel sem vehetem a versenyt megélt kötetbemutatók számában, így ott a pont, amikor rosszallóan csak ennyit: „Ide valami költőt kell szervezni, kérem, nem világhírű prózaírót!”
Pláne, ha esetünkben az említett világhírt érdemes még beszorozni
kilenc várakozással teli évvel. Ennyi telt el ugyanis a Máglya és Dragomán legutóbbi regénye, A fehér király megjelenése közt – utóbbi óriási pozitív kritikai sikere mellett még mindig nem érdemes szó nélkül elmenni. Amint arra Király Levente, a Magvető Kiadó szerkesztője is kitért: a várva várt jelző tehát kivételesen helytálló. Királytól azt is megtudhattuk, hogy az említett várakozás nem működött másként a kiadó falain belül sem. A Magvetőnél létezik ugyanis egy bennfentes listarend, már csak a mihez tartás végett. 1: A jövőre megjelenő regények sora. 2: A jövőben megjelenő könyvek listája. 3: A gyanúsan már soha meg nem jelenő regények köre. Dragomán Máglya című könyve már jó ideje tartotta posztját a második halmazban, olyannyira – árulta el Király – hogy félő volt, lassan belenyugodva a helyzetbe át is csoportosul a harmadikba. Akárhányszor tették fel ugyanis a kérdést: Hogy állsz?, jött a megnyugtató Fantasztikusan.
Könyvbemutatóra meg alighanem senki nem azért jár,
hogy többet megtudhasson az aktuálisan frissen megjelentről, konkrétan a szövegről. Hiszen erre van ott maga a regény. Egy könyvbemutató inkább a kulisszák mögé betekintés varázsával kecsegtet. Itt az író, ez a könyve, tessék hallgatni miket mesél. Már nem feltétlen a regényről, hanem általában arról, ami eszébe jut a regényről. Így megtudhattuk, hogy Dragomán György fülhallgatóval a fülben dolgozik éveken át regényein. Méghozzá általában nem jó zenéket hallgatva – no, de azért néha jókat is. Tóth Evelinnek köszönhetően az este folyamán bele is hallgathattunk abba a Cseh Tamás-feldolgozásba, ami előhívta ezúttal a tizenhárom éves Emma hangját a szerzőből. Dragomán pedig a dalt követően frappáns feladványt dobott fel: „És akkor a regény elolvasásával lehet tippelni, melyik részt játszottam újra és újra loopolva.”
Műhelytitkokról szólva azt is megtudhattuk,
hogy a Máglya és A fehér király írójának a szöveg forrása minden esetben egy vizuális mag. Egyetlen kép, mint a dobozból az asztalra ömlött tej, amiből aztán kibomlik egy teljes jelenet. Dragomán György elmondta, ha bárki kérné, jelenetről jelenetre le is tudná kottázni a komplett regényt képekben. Éppen ezért mindig a meglepetés erejével hat, ha azt mondják, na ez a szimbólum így meg úgy milyen jól működik. „Annyira beledugom az orrom egy szövegbe és azzal foglalkozom, hogy a fejemben megszületett képet közvetítsem, hogy tulajdonképpen észre sem veszem, mit csinálok. Persze, amikor kész van, már látom én is, hogy hű, tényleg, meg van szerkesztve. Azonban engem inkább a levegő suhogása érdekel.”
Komolyra fordítva a szót,
történelem és a múltban kutakodás kérdésére az író elárulta, hogy az ő kérdése így szól: Ki vagy te? Pontosabban: mit érzel, ki vagy te? Felelősségvállalást? Bűntudatot? Megbocsájtást? Dragomán szerint a történelemnek vannak történetei, amiket már sosem tudhatunk meg, amiket azonban ki-ki a maga eszközével mégis megpróbál felkutatni. Létrehozni a saját verziónkat, egy világot, amelyben mi tudjuk mi a történelem és nem a történelem hatalmi struktúrája mondja meg, hogy mi kik vagyunk.
Én egy ilyen jó terhes családból származom. Anyai ágon zsidó, apai ágon örmény vagyok. Amúgy meg erdélyi magyar. Ez igazán szép, hozok magammal egy csomó klassz történetet. Így ha hinnék a történelem hatalmában és gyűlölködni szeretnék, akkor aztán tudnék is.
