A múlt héten mutatták be Nottinghamben a skót Peter Arnott színdarabját, a Propaganda Swinget, amely egy náci jazz-zenekarról szól. A darab megtörtént eseten alapul, 1940 és 1943 között valóban létezett egy német zenekar Charlie and His Orchestra néven, a témáról Michael H. Kater kanadai történész írt a legbővebben (Different Drummers: Jazz in the Culture of Nazi Germany, 1992) és Will Friedwald jazztörténész elevenítette fel nemrég a zenekar történetét a Wall Street Journalon.
A német propaganda egyik leghabókosabb ötlete volt a Charlie and His Orchestra, amelynek az volt a célja, hogy az ellenség katonáinak harci morálját megtörje. A németeknek eszébe sem jutott, hogy a szövetséges hallgatók idegeit a legjobb német zenékkel borzolják: pedig lett volna miből válogatni Wagnertől a Lili Marlene-ig. Ehelyett úgy döntötték, hogy saját fegyverüket fordítják a szövetséges katonák ellen: a jazzt. Azonban a korabeli jazz-standardok szövegét átírták, javarészt antiszemita szövegekre. Ez különösen érdekes azért, mert a német kultúrairányítás lenézte és tiltotta a jazzt: Hitler primitívnek tartotta az ilyen típusú zenét, de agitációs célra ezek szerint bevethetőnek tartották.
Nem kizárólag antiszemita dalszövegek voltak ezek, néhány dal egyenesen Winston Churchillt próbálta meg nevetségessé tenni. Ahogyan az az egészen abszurd nóta is, amit Charlie Churchill dalaként énekelt („Szeretnék boldog lenni, de nem lehetek boldog, míg az amerikaiak be nem lépnek a háborúba”, „Jöhettek hozzám, zsidók, csak a pénzetek adjátok nekem.”) Ugyancsak igen komikus a So Left Me for the Leader of a Swing Band című dal átferdítése So You Left Me for the Leader of the Soviets-re. Néhány dalszöveg teljes egészében olvasható itt.
A zenekar vezetője Charlie volt (polgári nevén Karl Schwedler); a zenekar tagjait pedig alighanem a nemzetiszocialista párt fizette. A Charlie and His Orchestra töredékekben ránk maradt életműve megtalálható egy angol kiadású négylemezes válogatáson (Swing Tanzen Verboten!: Swing Music and Nazi Propaganda, 2003).
A dolog pikantériája, hogy magát az ötletet a szövetségesek is átvették a németektől, ráadásul a korszak egyik legnagyobb sztárját sikerült megnyerni a megvalósításhoz. A swing-éra emblematikus figurája, Glenn Miller 1942-ben oszlatta fel addigi együttesét és helyette megszervezte a Glenn Miller and the Allied Air Force Orchestrát, amely The German Wehrmacht Hour néven sugárzott műsort az ellenséges vonalak mögé. Ugyanakkor Glenn Millerék műsorában direkt agitáció nem volt, ugyan az összekötő szövegek németek voltak, de nem voltak úszító jellegűek, inkább a toleranciát hirdették kissé negédesen: „Nem csodálatos, hogy az amerikai zenészek bármilyen zenét játszhatnak, lehet a hallgatójuk amerikai, német, orosz, kínai, vagy zsidó?”
Glenn Miller életéről készült egyébként egy hollywoodi film James Stewart főszereplésével az ötvenes évek elején The Glenn Miller Story címen, amelynek az a különlegessége, hogy a filmbeli zenekarban Miller eredeti zenészei játszanak. Bár a háború elég jelentős szerepet játszik a filmben, a németeknek sugárzás nincs igazán kidomborítva. Glenn Miller 1944-ben halt meg, repülőgépe tisztázatlan körülmények között lezuhant.
A Charlie and His Orchestra hatalmas bukás volt abból a szempontból, hogy a bugyuta szövegeket hallva természetesen nem álltak át tömegesen a szövetséges katonák a németek oldalára. De a német katonák sem tudták komolyan venni az agitációs könnyűzenét és még a leghithűbb náci tisztek is szívesebben hallgatták Glenn Miller romantikus zenéjét, mint Charlie zenekarát. Ismeretes még Django Reinhardt története is, akit cigány származása ellenére jazz-rajongó német tisztek mentették meg. A Wall Street szerzője a cikk végén tréfásan megjegyzi: ha a német hadászat is azon a szinten állt volna, mint a propagandaminisztérium ötletei, akkor a háború már Pearl Harbornál véget ért volna.
