Az alternatív színházaknak van egy már klasszikusnak mondható jó szokása: a nem-színházi közeg. Ez nagyjából előadásonként változó, a társulatok közt ki-ki elfoglalja a maga terét városunkban. Adott esetben egy kocsma pincéje, a Csepeli vízművek, vagy egy ódon bérlakásból átalakított színtér. Nem meglepő, hogy az Artus Színház bázisáig is fél órás villamosút vezet, hogy ott aztán egy megint csak klasszikusan betört ablaküveges ex-gyárépületet kelljen felkutatnunk.
Ennyiben fölösleges kör elvonatkoztatást mímelni a helyszín hatásvadászatát illetően. Ők se titkolják a szándékot, mi sem az igenlést, ez alternatív színház téren így is van rendjén. Az isten-háta-mögött effektus és a mécsesekből áradó jó értelemben vett szektahangulat működik. Esélyünk sincs kibújni alóla, meg minek is akarnánk, nem ezért jöttünk el idáig? Belesünk a Vigyázat tűzveszély vasajtók mögé és várjuk a folytatást. A folytatás jön, tovább tessékelnek minket egy (újabb) gigantikus terembe. Akusztika tökély, lámpaderengés és fehér kanapék mindenütt, tessék csak helyet foglalni. Még pokrócokat is kaptunk, ha esetleg fáznánk – hálásak is vagyunk érte.
Szóval pipa a látványnak, amire egyébként már látatlanban is nagy tételben fogadtunk volna. Csak hogy mindig ilyenkor dől el a dolog: oké, és mi lesz még? Nem arról van szó, hogy ne értenénk: Goda Gábor Ulysses nappalijának megvolt a maga origója, egyetlen jól kigondolt mítosz-motivika, erre aztán érkeztek a performanszos reflexiók. Ulysses megy, Odüsszeusz hazatalál, emberi megértések és emberi félreértések. Körbeforogni a tengelyünk körül huszonnégy óra alatt, akár a Föld, Ulysses és Odüsszeusz, akár a férfi és akár a nő. Olyannyira erre játszott minden részlet, hogy talán még súrolta is a szájbarágás határait. El kell azt is ismernünk, hogy az előadás első felében mindez még nem is volt olyan terhes. Lelkesen nyaktekergetve kapkodtuk a fejünket a színészek után, lüktetett körülöttünk a tér, ahogy itt-ott le és felkapcsolódott a villany jelezve a jelenetváltást. Szó se róla, a társulat vállalta is az előadás mikéntjét. Amolyan közönséginstruálásként az előadás első momentumában precízen, lépésről lépésre megkaptuk a forgatókönyvet, mit is láthatunk majd. Igen, igen, pontosan így: ….miután x és y kiszálltak a hintaszékből, váratlanul bohócok ugranak ki a konténerből, majd amikor végigégtek a kétvégű gyertyák, előadásunk is véget ér. Oké, ezek szerint semmi kertelés, tisztázva a helyzet: itt ne a drámai konfliktust, feszültséget és végkifejletet tessék keresni, hanem – talán a miliőt.
Azonban valahogy mégsem sikerült belesüppednünk abba a kanapéba. Hiába voltunk mi magunk a színtér, hiába kínálkozott szó szerint karnyújtásnyira a színházi élmény, hogy még a színészek testére kent agyag émelyítő szaga is megcsavarta az orrunk, ahogy eltekeregtek mellettünk – nem jött össze a meditatív utazás. Nem találtuk az egyensúlyt és a motivált kapcsolatot a belemélyülős zenei aláfestés és a talk-showkra emlékeztető fehér kanapék és álló lámpák világa közt. Ezt az érzést pedig a színház a színházban, talán már kevesek számára újdonságként ható játék erőltetése és elnyújtása a zárlatban csak tovább fokozta. Ahol természetesen egy varázspálca-suhintásra voilá a közönség és az előadás már elválaszthatatlanul összefonódott. Csak nekem meg miért támad ilyen helyzetekben az a legyűrhetetlen érzésem, hogy mindezt létrehozni alighanem nagyobb izgalmakat tartogat, mint végignézni?
