Az amerikai Diane Duyser egy átlagosnak induló reggelen kisétált konyhájába, hogy elfogyassza reggelijét. Ahogy azonban szájához emelte volna a sajttal meghintett toast kenyeret, a következő kép köszönt vissza rá pirítosáról…
Diane Duyser miután magához tért rémületéből, tessék-lássék, közszemlére bocsájtotta a jelenést. Jól is tette, hiszen rövid időn belül egy casino 28.000 dollárt ajánlott fel, hogy kiállíthassák a háziasszony konyhai műalkotását. Nem hiszek a szememnek. Nos, úgy tűnik lehet, jobban is teszed. Vajon akkor ez Mária-jelenés, vagy agyunk csak tisztességesen végzi a dolgát? Úgy tűnik, vizuális érzékelésünk jóval szubjektívebb mint sem gondolnánk. Nézzük.
Az iménti jelenségnek – amikor bárgyún ránk vigyorog a szemetes, esetleg tátott szájjal oldalra bambul a ház – becsületes latin neve is létezik: paleidolia. A tudomány szerint ugyanis ezekben az esetekben valójában jóval többről van szó, mint a fantázia és a nemes véletlen találkozásáról. Avagy Mária-jelenésről a reggeli pirítósunkon. Agyunk voltaképpen egyik legtermészetesebb reakciója a paleidolia, tehát az, hogy a vizuálisan érzékelt világ minden szegletéből arcok köszönnek vissza ránk. Mi több, feltehetően mindez az emberi értelemalkotás egyik kulcs motívuma is, és mint ilyen, azóta létező, mióta fajunk megjelent – állítják a tudósok.
Egyikük Kang Lee, a Torontói Egyetem paleidolia szakértője, nem régiben több kutatást is végzett a fenti hipotézisek alátámasztására. Kísérletében az alanyoknak random szürke kriksz-krakszokat mutatott, miközben egy monitor közvetítette az illetők agyi aktivitását. A résztvevők az esetek 34%-ában fedeztek fel antropomorf vonásokat a mintákban, illetve mutattak közben intenzívebb aktivitást meghatározható agyi területeken. Lee arra következtet, hogy a kísérletek és a paleidolia jelensége tulajdonképpen ugyanazokra a gyökerekre vezethető vissza. Elképzelése szerint ez a „paranoiára” való képességünk az emberi faj evolúciós fejlődése során szükségszerűen alakult ki. A túléléshez ugyanis szükségünk volt arra, hogy reflexszerűen felismerjük, megértsük környezetünk szándékait. Kvázi emberi gesztusokra fordítva azokat kiolvassuk, így dekódolva az intenciókat annak érdekében, hogy minél gyorsabban reagálhassunk is rájuk (mondjuk futásnak eredjünk). Gondoljunk csak bele, hiszen ez történik Hófehérkével is:
https://www.youtube.com/watch?v=-SkrX5lgbsg
Továbbmenve, bizonyos elméletek a paleidoliának ezt az elméletével egyenesen a vallások, hiedelmek eredetével hozzák összefüggésbe. Az emberi értelemalkotás azon működési elvére mutatva, ahogy megpróbálunk az agyunk számára felfoghatatlan, érthetetlen, absztrakt jelenségeket emberi formába önteni. Legkézenfekvőbb példaként említve, a görög mitológia istenei is ennek az antropomorfizáló gesztusnak köszönhetik eredetüket. A történelem előtti ember a saját formájára alkotta meg őket, hogy a köztük levő generációs viszályokkal indokolja a világ akkoriban általa még megmagyarázhatatlan, rejtélyes történéseit. Legyen szó természeti jelenségekről, mint Zeusz villámai és Posszeidon háborgó tengere, vagy a fájdalom, a születés és a halál misztikumáról.
Vérkomoly kutatások vagy történelem előtti spekulációk nélkül is el kell ismernünk, van valami a dologban. Mindennapi pszichológiai észrevételeket előrántva, ha esetleg holnap Madonna mégsem mosolyogna vissza a reggelinkből, akkor is gyakorta találkozunk a helyzettel a klasszik smiley felállásban. Miért? Ívelt vonal és a két pont: ez a kombináció agyunkat tipikusan humánus érzésekre emlékeztetik, ami így amikor megpróbálja értelmezni a szemünk elé kerülő tárgyat, automatikusan antropomorfizálja is azt. A smileyk pszichénkre tett valós hatalmát pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy az autógyártás is kifejezetten ügyel a kérdésre egy-egy jármű megtervezésekor. Felmérések ugyanis azt mutatják, hogy régebbi autók esetében a hatalmas szélvédő és a nagy gombszemek, a szélesen elvigyorodó orr-rács feminim hatást kelt, rajzfilmekre emlékezteti a tudatalattinkat. Már pedig a férfitársadalom jobb szereti domináns mivoltát kifejezni (vagy kompenzálni) a járgányokkal. A designerek ezért kezdték el később a klasszikusokkal szembemenve összeszűkíteni az autók elülső lámpáit, így gonoszabb-morcosabb kifejezést adva a mai járműveknek.
