Hannah Rothschild: Pannonica – A lázadó bárónő – Helikon Kiadó, 2014 – fordította: Vereckei Andrea – 360 oldal, keménytáblás, védőborítóval – ISBN 9789632274065
Hannah Rothschild olyan világokba – a többes szám nem elírás – kalauzolja el olvasóit, amelyekről fogalmunk sem lehet. Sokkal többet ad annál, mint amit ígér, viszont a többlet nem telítettségérzetet, hanem további kérdéseket és hiányokat tár fel.
A könyvben feltárt élettörténet ismertetése nem lehet feladatunk, azt megteszi a kiadó az ajánlójában. Koncentráljunk inkább a „világokra”! Pannonica – anyja Rozsika von Wertheimstein – londoni Rothschild, aki nevét nem egyszerűen Pannóniáról, hanem egy ezen a tájon honos molyról, az Eublemma pannonica-ról kapta.
Azt gyanítom, a Rothschild családról sokkal többen hallottak, mint ahányan tudnak is róluk valamit. Bármit!
A szerző vitathatatlan érdeme, hogy – származását kihasználva – egészen közelről mutatja meg a dúsgazdag család életét és történetét. Van bátorsága és lehetősége, hogy az eredetileg kitűzött céltól eltérve – annak hátteret festve – megírja a családtörténetet a XVIII. századi frankfurti gettótól kezdve a – vérfertőzés határát súroló – felemelkedési stratégiákon keresztül egészen napjainkig. Egészen meghökkentő, ahogy a mérhetetlen gazdaság mögül emberi arcok, sorsok és karakterek bontakoznak ki, ahogy ténylegesen is családnévvé válik az, ami eddig inkább csak „fogalom” volt. Kézenfekvő, de le kell szögezni: a Rothschildok is emberek! Akkor is, ha igaz a könyv 73. oldalán felbukkanó történet:
A brit kormány hamarosan a családra támaszkodott, ha hitelezni akart. Amikor Benjamin Disraeli miniszterelnöknek pénzre volt szüksége a Szuezi-csatorna építéséhez, felkereste Nathan Rothschildot, NM nem sokkal azelőtt nemesi rangra emelt fiát.
– Mennyi kell? – kérdezte Lord Rothschild.
– Négymillió font – felelte Disraeli.
– Mikor?
– Holnap.
– Mi a fedezet?
– A brit kormány.
– Megkapod.
(Az akkori 1 millió font nagyjából 200 millió mai fontnak felel meg. A font forinthoz mérhető árfolyamáról itt lehet tájékozódni. Jó számolgatást!)
Mi inkább térjünk vissza Pannonica Rothschildhez, aki élete első felében a rangjának és vagyonának tökéletesen megfelelő életet élt. Persze, aki valami habos-babos csodára gondol, az jó nagyot téved. Ott is akadtak nehézségek bőven, s akár sanyarúnak is nevezhetjük azt a gyerekkort, mely a későbbi Bárónőnek jutott. Úgy került a londoni társasági életbe, ahogy az elő van írva, s még férjet is úgy választott, hogy abban nincsen semmi kivetnivaló. A második világháborút hőshöz méltó módon küzdötte végig, pedig nem kellett volna. Saját választása volt. Öt gyermeke született, s a háború után – a szabályok betartása mellett – kellemes élete lehetett volna, mint diplomatafeleségnek… És itt történt valami! Meghallotta a teljesen ismeretlen Thelonius Monk akkor még teljesen ismeretlen számát:
… és otthagyott mindent. Férjet, gyerekeket… New Yorkba költözött, hogy a fekete muzsikusokkal élhesse – saját társadalmi osztálya számára elképesztő és botrányos – életét. Ezzel kezdődött az igazi „nagy kaland”: nőként férfiak között, fehérként a feketék között, gazdagként a szegények között, zsidóként…. Hannah Rothschild könyve arra keres választ, hogy vállalható-e a nagy-nagynénje életútja. Bolond és feslett nő volt Nica, vagy olyan valaki, akinek rendhagyó módon, utólag ott a helye a család nagynevű tagjai között.
Szemrehányás látszatát is elkerülve azért érdemes az „Olvasói Hiányérzetre” is vesztegetni néhány szót, mert fájó érzés, hogy a könyvben nem szerepel egyetlen fotó sem. Ahogy az is sokat jelentene – persze ez már egy álomvilág – ha a könyv mellé megjelent volna egy CD is, hiszen ez a könyv jórészt a zenéről szól! (El tudnék képzelni egy DVD-t is, amin rajta vannak a könyvben emlegetett filmfelvételek is.)
Ez a dal például Nicához szól:
Ez is:
Ez is (Horace Silver dalához Dee Dee Bridgewater írt szöveget)
És ez:
Van még bőven! Sonny Rollins, Art Blakley, Eddie Thompson…
A másik hiányosság, amit angol szerzőről lévén szó nem lehet senkire „ráverni”, hogy szinte teljesen elsikkad a magyar vonal. Nica anyai nagynénjéről, Aranka von Wertheimsteinről ugyan megtudjuk, hogy Auswitz-Birkenau elosztó-rámpáján verték halálra, de ennél több nem nagyon derül ki a magyarországi hozzátartozókról. Pedig kellett, hogy legyen kapcsolat, hiszen Nica így beszélt egy interjújában, a könyv 197. oldalán:
A zene az, ami megindít. Van benne valami, amit a magyar cigányzenészek játékában is hallok, valami nagyon szomorú és gyönyörű. Ez minden, ami igazán számít, ez minden, amit érdemes szeretni. Ez a szabadság iránti vágy. És egész életemben soha nem ismertem olyan embereket, akik annyira felmelegítettek és felpezsdítettek volna a barátságukkal, mint a jazz-zenészek, akiket megismertem.
