Pálfi Gabriellával és Szilágyi Katával beszélgettünk arról az elképesztően bátor és remek kezdeményezésükről, melyben táncelőadásukat az utcára viszik. A Csak lélegezz! című darabot a Madách téren nézhették meg a járókelők ingyen és szabadon a S.A.P.P. (vagyis Street Art Project Performances) alkalmi társulás előadásában.
Pálfi Gabriella a S.A.P.P. koreográfusa, táncművésze és project menedzsere. Szilágyi Kata a csapat art directora, táncművésze, a project ötlet gazdája és a Zéró Balett művésze.
Táncosok:
Ivanov Gábor Klepa (Közép-Európa Táncszínház)
Nagy Emese (Dance Art)
Varga Boglárka (Zéró Balett)
Hogyan készült ez a darab? Gabi, te vagy a koreográfus. Eleve az utcára tervezted az előadást?
Pálfi Gabriella: Ez a darab úgy született, hogy 2013-ban a Miskolci Színház kiírt egy pályázatot 3 kívánság címmel. Erre nem kellett pályázni, egyszerűen beválogattak fiatal koreográfusokat, és engem is beválogattak. Arról szólt a kiírás, azt kellett megjeleníteni, hogy ha az alkotónak lehetne egy kívánsága, akkor mi lenne az. Akkor, abban az időben rengeteg olyan impulzus ért, ami a változással kapcsolatos. Munkahelyet, lakóhelyet váltottam, én magam nagyon nehezen élem meg a változást. Ebből fakadt az az érzés, hogy inkább visszamennék egy biztosabb élethelyzetembe. Elkezdtem ezen gondolkozni. Amikor mélyen magamba néztem, az volt az egyetlen kívánságom, hogy én uralhassam az időt. Ez azt is jelenti, hogy elmenekülhessek bizonyos időkből, bizonyos időkbe, vagy, hogy előre láthassam, mi fog velem történni. Láttam a Mr. Nobody című filmet, ami nagyon megfogott. Napi szinten megnéztem. Ott a sorsutak kereséséről van szó. Arról, hogy ha tudnád azt, hogy mi lesz a sorsod, akkor vajon azt választanád-e, de valójában mindig ugyanoda jutsz. A darab címe azért Csak lélegezz!, mert a filmben elhangzik egy mondat:
ha lassabban veszed a levegőt, az idő is lelassul.
Ez a mondat indított el bennem valamit.
Szilágyi Kata: Az a legjobb ebben az egészben, hogy ez a mondat minket is inspirált. Nagyon örültem ennek a témának. Foglalkozom meditációval is, számomra elemi dolog a lélegezés, vagyis a légzésre figyelés. Én is bele tudtam tenni a saját történetemet a darabba. A meditációban van egy erős szimbólum, a lengőajtó. Amikor meditálsz, és csak a légzésre koncentrálsz, annyira le tudsz egyszerűsödni, hogy a külső és a belső világ közt egy lengőajtóvá válsz. A levegővétel egyszerűsége és ritmikussága is magával ragadó. Illetve a Bibliában van egy számomra nagyon kedves rész, ami szintén rögtön eszembe jutott a darab kapcsán. Ez a rész arról szól, hogy minden ami élővé vált itt abban, az Isten lehellete benne van.
Belelehelte az ember orrába a levegőt, és lett az ember élő lélekké.
Ez egy borzasztó egyszerű dolog, mégis ezer féle asszociációt indít be.
Az utca azért mégis más tér, mint egy színház. És azt mondjátok a darab folyamatosan változik. Mire kell odafigyelni az utcán? Mi a legfontosabb különbség?
Pálfi Gabriella: Iszonyatosan nehéz, hogy az egész témát, mondaniválót egy koreográfiában le tudják követni az emberek. A miskolci előadásban teljesen más is volt a koncepció. Ott volt vetítés például, amelyben felvettük az egyik fiú és a két lány közös etapját, és ezt visszafelé játszottuk le, majd bejött a fiú a színpadra, és elkezdte a táncot jelen időben előadni. Ez mindenkinek nagyon tetszett, nagyon jó ötletnek tartották. Itt más dolgokkal próbálkoztunk. Más is a cél. Szerintem alapvetően nem a színházban, a kőfalak között történik egy darab befogadása. Nem is mindenki teheti meg, megmondom őszintén én sem engedhetem meg magamnak minden esetben, hogy jegyet vegyek egy-egy előadásra. Dolgoztam kőszínházban, le is voltam szerződve, de abban a közegben nem éreztem, hogy a helyemen vagyok.
Miben másabb az utca közönsége?
Pálfi Gabriella.: A kőszínházban azt éreztem, hogy nincs meg az embereknek az az őszinte nyitottsága, ami inspirálna. Én ennél szabadabb ember vagyok. Szerencsére rátaláltam erre a csapatra, ők hasonlóan gondolkodnak, mint én. Nem az a jelszó motivál minket, hogy arccal a pénztár felé. Ott le kell gyártani a darabokat estéről-estére. Volt, hogy úgy álltam a színpadra, mint egy klón, mint egy robot. Tudtam, hogy ebből ki kell szakadnom. Ezért szeretnénk elindítani ezt az egészet, mert egyikőnket sem a pénz, meg a hírnév motivál. Olyan visszajelzéseket kaptunk a madách téri előadás után, ami nekem sokkal többet jelent, mint a pénz a bankszámlámon. Mindenki pénzből él, persze, de ezt a részét megoldjuk máshogy. Dolgozom most is kőszínházban, de közben azt csinálom, ami az álmom.
Szilágyi Kata.: Kényes téma ez az egész színház ügy, nem is akarunk száz százalékban függetlenedni a színházaktól. Ez nem flashmob, nem performansz, nem öncélú dolog. Ez az emberekhez közvetlenül szól. A saját alkotásunkban vagyunk mi függetlenek, és egy olyan formát választottunk, amely külföldön már teljesen bejáratott. Az emberek külföldön pontosan tudják, hogy nem feltétlenül kell állami vagy bármilyen segítség ahhoz, hogy egy művészeti alkotásnak közönsége legyen. Teljesen önállóan is lehet. Ehhez 2014-ben a világon minden adott. A YouTube, a Facebook, a Spotify, minden. Mi a Zéró Balettel például nem kaptunk működési támogatást. De nem is kell minket, művészeket eltartani. Úgy működünk, mint a start-up vállalkozások, folyamatosan építjük fel magunkat. Önállóan meg lehet, és meg is kell ezt teremteni. Idő mire ez kialakul, de minden a rendelkezésünkre áll. A mi korosztályunkban már sok más olyan művész van, dj-k, festők akár, akik tudnak segíteni, beszállnak különböző projektekbe. Ez egy borzasztó sokoldalú és sokat ígérő dolog. Fel szeretnénk számolni ezt az egész tradícionális rendszert. Nem lázadunk senki ellen, nem azért gerillatánc ez mert nem kérünk engedélyt, és mi majd megváltoztatjuk a világot. Nem mi vagyunk az elsők akik az utcán játszanak, de mi ezt hosszú távon szeretnénk csinálni, és valódi színházi előadást szeretnénk adni az embereknek.
Gondolom ehhez sem jó bármilyen tér, bármilyen utca. A Madách teret ti választottátok?
Szilágyi Kata: Ez is egy kényes pont, hogy hogyan választod ki a helyet. Illetve az is nehéz ügy, hogy a nézőkben, járókelőkben tudatosítsd azt, hogy itt egy előadást lát. Nem egy flashmobot, nem improvizációt, nem kéregetést, nem törlöm meg az orrom közben. Ezt a hangulatot létre lehet hozni. Azért kell nagyon érzékenyen kiválasztani a helyszínt, hogy amikor én azt mondom, hogy na ez a tér a színpad, akkor te, mint néző ezt el tudd hinni. Ezt nem lehet akárhol megcsinálni. A Madách térnek van egy ilyen színházi jellege, hangulata. Ott létrejöhet ez az állapot, ez a befogadásra alkalmas tér. A Boráros téren ugyanez az előadás lehet, hogy performansszá lényegülne át, mert egyszerűen más az egész hangulata.
Min múlik még az, hogy az emberek lássák, hogy ez egy előadás?
Szilágyi Kata: Azon, hogy mi tudjuk, hogy mit csinálunk. Meg van hirdetve az esemény, van meghívott közönség is, és van, aki becsatlakozik. Belefér az a fajta lazaság is, hogy menjen el, ha nem tetszik, vagy etesse meg a babáját, ha azt kell tennie, miközben mi táncolunk. Ez az egész közönségért van. Nem azért, hogy honoráld az erőfeszítésem, és kifizesd a pénzt. Te, mint közönség azt csinálsz, amit akarsz, de ha be akarod fogadni, akkor itt van, tessék. Eddig ez száz százalékosan működik.
Láttátok, hogy ki kicsoda? Hogy ki a meghívott, és ki a leragadó? Tudtátok egyáltalán figyelni a reakciókat?
Pálfi Gabriella.: Nem tudtuk, hogy ki kicsoda. Megtelt az egész tér. Rengetegen voltak mindkét előadáson. A nyolc órási előadásnál már világítás is volt, gyönyörű volt az egész. Sikerült megvalósítani azt, amit szerettünk volna.
Szilágyi Kata: Mi nem akarunk küzdeni azokkal az emberekkel, akik nem értik ennek a lényegét, nem akarunk senkit meggyőzni. Azoknak adjuk, akiket érdekel. Megadjuk a lehetőséget, hogy ilyet is lássanak. Kutya kötelességünk biztosítani a feltételeket, megteremteni azokat, leszervezni, összerakni, engedélyeket kérni stb. Ez rengeteg idő és energia.
Furcsa dolog ez. Eddig valahogy egészen másképp működött. A műalkotásért, mint termékért fizetek moziban is, vagy azért már csak illendőségből is veszek fröccsöt egy felolvasóesten. Illetve keresem azt, ami engem érdekel. Ti fordítva gondolkodtok.
Szilágyi Kata.: Errefelé halad a világ. A reklámszakmában az egyik nagyon menő trend most direct communication. A reklámcégek felismerték azt, hogy az embereket már nem a tévén keresztül kell megfogni. Lemennek az utcára, oda ahol az emberek vannak, performanszokat csinálnak, nyomd meg a piros gombot, mi történik, ha megnyomod, énekel a plázában egy nemtudomki a Dove-kampánnyal kapcsolatban, énekli, hogy te milyen szép vagy. Konkrétan az emberekhez szólnak, személyesen. Ez megy már vagy három éve. Elgondolkoztam azon, hogy oké ez tök jó, a művészetben miért nem csináljuk ezt. Miért várjuk el az emberektől, hogy bekapcsolják a tévét? Miért várjuk el az emberektől, hogy bemenjenek a színházba? Nekünk kötelességünk, mint művészeknek odamenni az emberekhez, és odaadni nekik azt, amihez mi értünk.
