Sajnos vannak, akik szerint adni nem szabadott volna, mások az elfogadást tekintik árulásnak. Ne feledkezzünk meg azokról, akik egyszerűen csak örülnek és gratulálnak. Napról-napra gyarapodnak az állásfoglalások a sajtóban. Néhányan a Nobel-díj visszaadására szólítanák fel az írót.
A Múlt és Jövő Alapítvány hírlevelében megfogalmazott gratuláció talán segít árnyalni a képet:
Szeretettel köszöntjük szerzőnket és büszkeségünket, Kertész Imrét abból az alkalomból, hogy megkapta a legmagasabb magyar kitüntetést.
Tudásunk szerint a legmagasabban teljesítő élő magyar író nyerte el a magyar állam legmagasabb díját. Ez egyensúlyban áll a nem embertől eredő igazsággal – ezért üdvözöljük az elismerést. Ehhez nincs, mert nem lehet hozzáfűzni semmit – mert ez az igazság(osztás) felette áll a kicsinyes, percemberi megfontolásokon. Jó, hogy akad még valami, ami mindennek ellenére még képes felette állni a mai (a “végső”) kocsmán.
A díjat követő ún. diskurzus igencsak perchez (és “percemberekhez”) kötött italméréséhez ajánljuk újra akár a legfrissebb számunkat, amelynek negyede az író életművével foglalkozik, s közöl tőle még magyarul eddig nem publikált szöveget. (Ezt a számot forgatja az író a mellékelt képen.)
S ezúttal is ajánljuk olvasásra a Kertész Imrével foglalkozó könyveinket, különösen a Jób díja című kismonográfia Recepció részét – a mai kocsmabeszéd tárgyát. Annál is inkább, mert ezekről – egy fia sor nem jelent meg a magyar közdiskurzusban. Demokratikusan – egyik ún. “oldalon” sem.
Bizony, ha a kitüntetés híre és annak szelet vetése okán egyetlen olvasó is elmélyed Kertész Imre műveiben, aki ezt idáig nem tette, s nem tette volna, megérte a kitüntetést adományozni, sőt: a botrányt is elviselni. Mert csak ez, azaz a mű számít – amely, amíg könyveket olvasnak, addig hitelesen ábrázolja a huszadik századi – a magyar történelemben, a maga apokaliptikus voltában megmutatkozó – nagy, emberi tapasztalatot: a sorstalanságot.
a Múlt és Jövő közössége
