Molnár Illés: Hüllők és izzók, Fiatal Írók Szövetsége, FISZ Könyvek 58., 2013.
Verseskötetekre manapság szeretünk olyan könyvekként gondolni, melyeket csak úgy a zsebünkben tarthatunk. Előkaphatjuk a metrón, egy fröccs mellett üres időkben, egy barátra várva, vagy míg forr a víz. Molnár Illés tavaly megjelent első kötetét hasonló okokból, hasonló élethelyzetekre kezdtem magamnál tartani. Molnár Illés kötete kibabrált velem.
Pedig küllemre a könyvecske igazán bárhová elvihető. Hatvanpároldalnyi, vékonyka, könnyű. Első ránézésre a szövegek szellősek, ugyanakkor rendszerbe foglaltak. A kötet három részből áll. A Vaktérkép című rész számozott verseket tartalmaz, a Hüllők versei már címet is kaptak, az Izzók pedig egyetlen (17 oldalas) versnek hat. Egy verseskötettől nem különösebben várom el, hogy irányítson, hogy narratívája legyen, furcsa előérzettel vágtam hát neki a Hüllők és izzóknak.
Egy szusszra olvastam el a kötetet, mindenféle üres idő nélkül. Hiába a részek, a tagolás, a kötet versei folyamatosan kommunikálnak egymással. Minden darabja tartalmaz részeket, ha csak egy hüllőt is, az előzőekből, minden darabja ugyanazt szeretné elmondani. A versek erőlködnek, ki akarnak fejezni valamit, de folyamatosan ugyanabba az akadályba ütköznek: a nyelvbe.
Molnár Illés vélhetően alaposan megolvasta az összes nyelvelméletet, és láthatóan ért is hozzá, jobban mint én. A kötet egyik ha nem egyetlen témája a kifejezhetőség, a nyelv általi teremtés, vagy rombolás, vagyis tulajdonképpen önmaga. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem találkoztam még versben azzal a szóval, hogy beszédaktus, vagy szintagma. Igen, a Hüllők és izzókban benne van.
Végül minden/ kő dalra fakad, és a füled hallatára egy várossá áll össze./ Várossá, ami elsősorban hangok együtthatója, amit/ nem megnézni, hanem hallni kell. Az épület szöveg,/ a szöveg zene, a dal rezgés. A teremtés beszédaktus.
A Hüllők és izzók számomra felidézte az egyetemi irodalomelméleti szemináriumok hangulatát. Bátran bedobnám a verseket egy ilyen közegbe, lehetne boncolgatni, hogy melyik szó, hol, hányszor, mivel együtt jelenik meg, a hüllő és az izzó együtt mégis mit csinál. A hüllőnek fény kell, az izzó mesterséges fényt ad, a hüllő mesterséges fény alatt napozik-kép mit jelent, ha a nyelven belül gondolkodunk.
Nem írhatod le a nevét, nem írhatod le a helyet,/ közölhetetlen információk nyelvi megfelelők híján. Ezért mersz/ beszélni róla, hiszen ha azt mondod, egy város, melynek folyamatos/ jelenideje az ünnep és kapuja egy hangsor, nem mondtál semmit./ így teremnek a katedrális ólomüvegei és ikonjai a csendből.
Erre mondja a szakma, hogy metanyelv. De mit mond a nem szakma? Valószínűleg semmit. A szakmának verset írni hová vezet? Nem állítom, hogy csak az értheti Molnár Illés szövegeit, aki foglalkozott már nyelvelmélettel, de azt ki merem mondani, hogy nem adnám oda ezt a kötetet a nagymamám kezébe, hogy az egyetemistákon kívül senki kezébe nem adnám.
Ebben a videóban Molnár Illés és Antal Nikolett kritikus beszél a kötetről:
Ez persze nem azt jelenti, hogy a kötet rossz, meg is fordíthatjuk az állításomat. Ilyen verseket írni a létező legnagyobb merészség. Molnár Illést beszippantotta ez az egész nyelv-kérdés, nem félt hatvanoldalnyi verset írni arról, amiről tanulmányokat szokás. Mondhatjuk azt is, hogy posztmodern, igen, és nem is ő az első, aki ezt csinálja.
A világot/ szemeiddel gyúrod és dagasztod,/ de a nyelv pogácsaszaggató. És hiába/ keletlen, ha teljes testeddel emészted.
Néhány ehhez hasonló suta képet leszámítva a kötet azt teszi, amit tenni akar. Agyalásra késztet, kikényszeríti belőlünk, hogy a nyelvről gondolkodjunk, arról, hogy amit mondunk, azt teremt, az létezik, hogy mekkora a távolság a látvány és a látvány nyelvbe rögzítése között. Aki szeret agyalni, szeret elemezgetni az lubickolni fog ebben a kötetben. Lehet róla egyetemi beadandót írni, szép eleme lehet egy szakdolgozatnak, okos kötet, erős nyelv, de nem könnyű élvezni.
