Kéretik most kényelmes házikabátba, puha papucsba bújni, kikapcsolni mobilt, tévét s minden egyéb kütyüt, ami megzavarhatja a nyugalmunkat, majd leülni, elheverni otthonunk legkényelmesebb fotölyében, pamlagán, hogy kezünkbe véve végre, maradéktalanul élvezhessük a MESÉT.
Mert biz’ Baráth Katalin nagy mesélő!
Az ő regényeihez kandallótűz, bíborszín konyak és lágyan bodorodó pipafüst illik. Történetei áradnak, hömpölyögnek, magukkal sodornak és oly szorosan, ragaszkodón ölelnek körbe, mintha maga Történelem Anyácska ringatna minket.
Baráth Katalin-krimit olvasni,
az bizony egész embert kíván! Legújabb Dávid Veron-története ugyan mainapság született és 2014 Könyvhetére jelent meg, mégis olyan, mintha az írónő Jókai vagy Mikszáth kortársaként alkotott volna. Lassú, megfontolt, bölcs, sok kedves, érdekes részletre kitekintő, arról el-elmélázó mondatfolyam követi egymást szép rendben, miként a Balaton hullámzik kedve szerint. Az arany cimbalom című regény 1914 fullasztóan meleg, párás, a Monarchia, sőt, egész Európa számára nyomasztóan feszült nyarába repít el minket (már amennyire egy cimbalom szárnyalni képes – de mégis: engedtessék meg ennyi képzavar). S hogy elrepít, az kérem itt és most kicsit sem üres szófordulat! Baráth Katalin prózája maga az időutazás! Az olvasó néhány tucat oldal után valóban ott érzi magát abban a szép (avagy szépnek vélt, hazudott, nosztalgiázott) békebeli Monarchiában, hol a meggyilkolt trónörökös párt épp csak eltemették, és az öreg császár belgrádi nagykövete egyre türelmetlenebbül várja, hogy Szerbia választ küldjön az ultimátumra. A „kutya Szerbia” azonban egyelőre hallgat, mintha tudná, hogy a poros bácskai kisvárosban, Ókanizsán még nem zárult le teljesen a régi betyárvilág drámája. Előbb legyen meg a végítélet Rózsa Sándor, a magyar Alföld leghírhedtebb szegénylegényének és/vagy rablógyilkosának árulói fölött, majd csak azután jöhet az egész világra szétterjedő, vérgőzös csinnadratta.
Baráth először
az 1800-as évek kétharmadára visz minket, mikor is a végtelen magyar rónát még betyárok uralták. Közöttük első Rózsa Sándor, a betyárkirály, no meg Veszelka Bandi, Bödő, meg a többiek, akik épp vadnyugati stílusra váltanak, és vonatrablást terveznek. Ez már önmagában is érdekes kezdés, ám az írónő nem felejt minket a régmúlt pusztán, hisz regénye fő történetszála 1914-ben játszódik, mikor is Zenta és Ókanizsa között a próbaútját végző társaskocsi, azaz első emeletes automobil (ma busznak neveznénk) szőrén-szálán eltűnik, méghozzá az összes utasával együtt.
Baráth korábbi három
krimijének kedves, cserfes, éles eszű és a történet kezdetekor épp héthónapos terhes főhőse, a korábbi boltoskisasszony és zsurnálhölgy, Dávid Veron persze egyből az események közepébe csöppen, s válik azoknak inkább szenvedő, mint irányító alakjává.
Mint fennebb írtam: Baráth nagy mesélő. Sokszor engedi magát elsodorni a történések fő szálától, hogy megmutassa, miként is éltek, hogyan gondolkodtak eleink. A krimi nála csak ürügy az időutazásra. Az olvasó néhány fejezet után már nem csupán olvas az 1914-es Ókanizsáról, de ott is érzi magát. Nyeli a port a kövezetlen utcákon, hallja a szekérzörgést, a tanyáról érkező kofák óbégatását, kerülgeti a mindenhol fellelhető lócitromot és élvezi a békebeli kávéházak zsongító melankóliáját. Ez volt, ilyen volt a Monarchia, mely – bár a benne élők nem sejtették – épp a végromlás útjára szándékozott lépni.
Baráth Katalin új
regénye igazi történészi munka. Úgy mesél e régi korról, tökéletesen hiteles képet tárva elénk, hogy közben betyárkodik, régi bűnöket és bűnösöket vezet elénk, s megmutatja, miként is volt ez az egész Élet nevű izé hajdanán. Ezzel együtt Baráth regénye erősen női szempontból láttatja az eseményeket (ami nem feltétlenül jó, avagy rossz, inkább ízlés kérdése). Ennek eredménye, hogy a férfikarakterek kissé sematikusak, sőt, burleszkbe illően elnagyoltak. Olykor úgy érezheti a (férfi) olvasó, hogy „na nem, férfi így sosem viselkedne, sosem gondolkodna”, aztán rájön: miért is ne? Elvégre ők sem egyformák! Úgy tűnik, Ókanizsán a férfiak vagy femininek (Veron ifjú férje és bátyja), vagy kedves öregurak (az orvos és Dávid Szilveszter), vagy épp elvetemült macsók (különböző fokozatokban az exbetyárok, bűnözők és a rendőrkapitány). A női karakterek náluknál sokkal elevenebbek, izgalmasabbak, élettel telibbek, még akkor is, ha a főhősnő, Veron ebben a krimiben valójában csak sodródik, máskor pedig menekül az eseményekkel és elől, saját kezébe venni az irányítást azonban nem tudja.
Baráth Katalin legújabb
regényének legfőbb erénye a pontos, korhű kidolgozottság, és az, hogy hamisítatlan vadnyugati eposzt varázsol a betyárok és becstelen törvényszolgák uralta Alföldre. A túl sok szereplő és a végletekig megbonyolított krimiszál figyelmes és türelmes olvasót kíván. Magam bizony még a történet utolsó, „most szépen elvarrunk minden szálat” fejezetében is teljesen elveszítettem a fonalat a „ki kicsoda és miért tette, amit tett”-rejtvényben. Sebaj, ettől még Az arany cimbalom (bár e hangszert sehol sem leltem a történetben! – egyszer ugyan felbukkan egy aranyozott cimbalom, de szerepe, az nincs), remekül megírt történelmi krimi. Részemről jöhet a folytatás.
