Viola Szandra, a „testverselő” harmadmagával sétálgatott az Andrássy úton „egy szál versben”, hogy a kortárs magyar költészetet népszerűsítse. A lenge öltözetben akciózó költő és modell, aki egyébként filozófusok műveit tanulmányozza és tánckritikákat is ír, úgy véli, hogy kevesen olvasnak ma verseket, illetve általában szépirodalmat, a kortársakra tehát ráfér a marketing. A kortársak egy része ugyanakkor elítéli a testiség előtérbe helyezését. Szandrával az utcai performansz után beszélgettem – kiderült, hogy bár a cél szentesíti az eszközt, a provokáció és a figyelemfelkeltés mellett magasztosabb tervek is várják, hogy megvalósulhassanak. Például egy televíziós irodalmi tehetségkutató műsor…
Mennyire szól a kortárs költészet népszerűsítéséről a tevékenységed, és mennyire szolgálja a saját boldogulásodat? Misszió vagy önreklám?
Nyilván mindkettő. Saját versekkel kellett kezdenem, mert egy másik költő joggal mondhatta volna, szerinte meggyalázom a versét azzal, hogy hátsó felemre teszem. A saját verseimről én döntök. De szerencsére egyre többen jelezték, hogy szeretnének ehhez az akcióhoz csatlakozni, ezért bízom benne, hogy minden korosztályból és esetleg több irodalmi laptól is jönnek majd, és sikerül mások verseit is népszerűsíteni.
A kötetedben saját művészi aktfotóid láthatók a verseid mellett. Melyik volt előbb, a versírás vagy a fotózás?
Először a versírás. Az a fajta gyerek voltam, aki mielőtt megtanult írni, kis dalocskákat talált ki magának. Vannak is felvételeim ezekről. Aztán amint elkezdtem olvasni és írni, rögtön próbálkoztam szépirodalommal, bár ezek még nem ütötték meg a kellő színvonalat. Segített a magyar szak, és hogy filozófiát is tanultam – ez sokat hozzátett a műveltségemhez és a látásmódomhoz. Bízom benne, hogy a verseim egyre jobbak lesznek. A fotózás a serdülőkorom után jött, ahogy az ilyenkor lenni szokott: a lányok elkezdenek érdeklődni a színészet, a tánc, a divat iránt. Akkor neveztem be egy szépségversenyre is, és bejutottam a legszebb tizenöt magyar lány közé. De ez véletlenül jött: egy nyaralást szerettem volna nyerni egy strand szépe választáson, és nem is tudtam, hogy onnan beválogatnak lányokat a Miss Universe Hungary-be. Engem is beválogattak, onnan pedig már nem volt visszaút.
A kritikaírás később jött?
Igen, az utóbbi néhány évben. Elsősorban a tánckritika – én magam is sokáig táncoltam, imádom a táncot, és igénybe is fogom venni táncosok segítségét abban, hogy összekössük a táncművészetet a költészettel. Szerintem ez jól megvalósítható. Egy következő performanszunkban tánc is lesz, egy másik program pedig divattervezéshez kötődne. Fotókiállításra is készülök, ahol a saját testemre és táncművészek testére festeném a verseket. Mindegyikhez olyan embereket szeretnék felkérni, akik a maguk területén jók. A tánckritikák írása egyébként úgy jött, hogy szerettem volna ingyen előadásokat nézni: a kritikákért cserébe kaptam a jegyeket. Szerencsére egy idő után a szerkesztőm jelezte, hogy fizetne is nekem. Azóta szöveges darabokról, könyvekről is írok, ezeket is nagyon szeretem. Egyszerre hobbi és munka.
Minek tartod magad elsősorban? Kritikusnak, költőnek, modellnek? A Facebook-oldaladon a „testverselő” meghatározás szerepel.
A testköltészet köt össze mindent. A legfontosabb a költészet, de nem kevésbé élvezem a filozófia tanulását, vagy megnézni egy előadást, írni vagy olvasni róla. Izgalmas kutatómunka, nagyon sokat tanulok belőle, hogy mások munkáit elemzem.
Kiket olvasol szívesen?
Kassák Lajos nagy szerelmem, a verseit is nagyon szeretem és amennyire önéletrajzi regényén keresztül a személyiségét megismertem, azt is. A kortársak közül Zalán Tibor, Filip Tamás és Acsai Roland a kedvenceim. Ami a filozófiát illeti, „természetesen” a testfilozófusok érdekelnek. De rajtuk kívül Heidegger, Fichte vagy Schelling is napi olvasmányaim.
Hogy értékeled a mai performanszot? Ilyen reakciókra számítottatok?
Egy idős néni mondott valami olyasmit, hogy szégyentelenek vagyunk, de a fiataloknak többnyire tetszik az ilyesmi. Egyébként egy strandon is látni lehet ennyit egy hölgyből, mint amennyit én megmutattam. Nyár van, fesztiválszezon, és a fesztiválokon is olyan sok őrültség történik, hogy szerintem ez is belefér. Majd emlegethetjük nagymama korunkban, hogy „emlékeztek, amikor egy szál versben mászkáltunk”? Ha más nem, legalább sikerült a médián keresztül felhívni, vagy inkább fenntartani a figyelmet. Úgy gondoltam, most már nem lehet kihátrálni abból, amit elkezdtem. Sőt inkább minél magasabb művészi szintre kell emelni, tudatos és folyamatos alkotói magatartássá tenni: megjelenni valahol hasonló öltözékben gerillaversekkel, felolvasásokat szervezni. Ma azért volt nehéz dolgunk, mert sok külföldibe futottunk bele, és a verseim egyelőre csak magyarul olvashatók. Pedig éppen azért választottuk a Váci utca helyett az Andrássy utat, mert itt valamivel kevesebb a turista.
Nem jöhet szóba esetleg Kőbánya vagy Zugló?
Lehet, hogy helyszínt kell változtatnunk. De ha akár csak egyetlen embert is megnyerünk, akkor már elértük a célunkat.
A szakma, a kritikusok, a költőtársak részéről mik a reakciók?
Hivatalos reakció még nem igazán volt, de kaptam olyan kritikát, ami nem tűnt igazán szakmainak… Inkább politikai felhangja volt, a Vidnyánszky-vitában való állásfoglalásom miatt kezdtek ki. A kötetem öt éve jelent meg, annak kapcsán volt egy-két interjú, de úgy tűnt, senkit nem érdekel ma Magyarországon egy alulöltözött nő. Bár én sem értem, miért kéne érdekelnie bárkit is, mégis azt mondtam, rendben, legyen egy Facebook-oldal! Közben kirúgtak egy portáltól a fotóim miatt, ami nagy médiavisszhangot generált. Vicces, hogy korábban épp azt nyilatkoztam, mennyire elfogadó az irodalmi közeg, aztán kiderült, hogy mégsem az. Legalábbis egy része nem az, de több írót, költőt is láttam ma a nézők között megjelenni, akiknek tetszett a kezdeményedzés. Bízom benne, valamikor őket is sikerül meggyőzni arról, hogy ez nem csak öncélú bohóckodás, hanem komolyabb koncepció húzódik mögötte.
Szoktál obszcén megjegyzéseket, ajánlatokat kapni a fotóid miatt?
Igen, de ilyesmiket akkor is kaptam, amikor még nem létezett a Facebook-oldal.
Nem zavar, hogy inkább a testiség, és kevésbé a költészet miatt figyelnek rád?
Legalább figyelnek rám. Aki kicsit is érdeklődik irántam, majd csak beleolvas egy versbe vagy kritikába. Még az is, aki támadni akar. Egyébként ugyanott vagyok, mint előtte. Mert kit érdekel, hogy én vagyok a százhuszonötödik költőnő, akinek megjelent egy verseskötete? Na bumm! De nem csak az a baj, hogy rám nem figyelnek, hanem általában másokra sem. Nincsenek például irodalmi műsorok a televízióban. Ha nem is valóságshow-jellegűek, de mondjuk X-faktor-szerű tehetségkutatók lehetnének. Ilyen terveim is vannak. Ehhez azonban először ismertséget kell szerezni, akár az ilyen események révén is, aztán jöhetnek a további célok.
