Lucy – színes, szinkronizált, amerikai-francia akció–sci-fi, 90 perc, 2014 – rendező: Luc Besson – főbb szereplők: Scarlett Johansson, Analeigh Tipton, Morgan Freeman, Amr Waked, Jan Oliver Schroeder
A Balaton északi partján található kertmozik digitalizálásának egyik nagy – szinte sci-fi-be illő – hozadéka, hogy most már ezeken a helyeken is lehet premiernapokon látni az új filmeket. Régebben, a tekercsek leosztásának korában ez nem így volt, akkoriban inkább az év közben elszalasztott filmek megnézésére kapott lehetőséget az üdülőhelyek populációja. De most, ebben a szép új világban egymást érik a premierek, így kaptam el gagyiHerkulest és találkozhattam Lucy-vel is.
Kicsit aggódtam, hiszen már a premier előtt mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a rendezőséget egyre ritkábban vállaló Besson egy többszörösen cáfolt áltudományos tézist rángatott elő, miszerint agyunknak csak a 10%-át használjuk, de ezen lehetne változtatni. Soha nem értettem, hogy miért akadnak meg emberek azon, hogy egy fikciós mű elszakad a rögvalóságtól. Krisztus utolsó megkísértésétől a Da Vinci-kódon keresztül számtalan olyan eset van, amikor – számomra érthetetlen módon – tudományos és/vagy teológiai nagykoalíció jön létre, hogy bebizonyítsa azt, amit tudnunk kellene: a regény/játékfilm fikciós mű, ahol az írónak/rendezőnek csak a saját világán belül kell érvényesnek lennie. Persze, nem vitatom, lehet, hogy én kisebb százalékát használom az agyamnak, mint a cáfolatgyártók. De vissza a filmhez, melyben hősnőnk agya a nagyadag rézgálic hatására egyre nagyobb mértékben használja ki az eddig nem ismert lehetőségeket.
Lucy képessé válik gyakorlatilag bármire.
Esetünkben pedig ez a „bármi” a kulcsszó, hiszen azt jelenti, hogy az egyre bővülő képességeknek és lehetőségeknek csak a rendező – egyébként nem csekély – fantáziája szab határt… de az vastagon! Talán nem vádolnak meg sarlatánsággal, ha azt a tudományszagú, de ellenőrizhetetlen tételt vezetem be, ami szerint az ember csak töredékét használja ki kreativitásának. Hipotézisként pedig azt állítom, hogy művész az, aki kreativitásának nagyobb százalékát tudja kihasználni… (van még egy alhipotézisem az esztétikáról is, de ezt most hagyjuk!) Besson korábban már bizonyította, hogy képes művészként (rendezőként) érvényeset alkotni, s ebből az következik, hogy a bizonyítás kényszere nélkül alkotói lehetőségekhez juthat. Ez egyrészt jó, mert nem kell görcsölni, másrészt rossz, mert nagyban csökkent(het)i a motiváltságot.
Mindezek tükrében már csak az a kérdés, milyen film ez a Lucy?
Amennyiben az idei felhozatal szempontjából közelítjük meg, akkor egészen kiváló: látványos, szórakoztat, továbbgondolásra ösztönöz azzal együtt, hogy a forgatókönyv megírására (az ötlet kibontására) nem fektettek túl nagy hangsúlyt. Az is belefér, hogy itt-ott (százalékok és természetfilm bevágások) kicsit szájbarágós. Olyan, mintha tanítani akarna, csak még nem döntötte el, hogy mi is a tananyag.
A másik szempontunk az lehet, hogy ez a film Luc Besson életművének a része. Na, így már közel sem annyira rózsás a helyzet: ez nem az a film, amit a rendező nekrológjában ki fognak emelni. Besson-i mércével mérve ez bizony egy „nem túl jó film”, sőt – hirtelen megváltoztatva nézőpontunkat! – Scarlett Johansson és Morgan Freeman sem a Luc Lucy-je miatt lesz a filmtörténet jelentős figurája. Talán a rendőrt alakító Amr Waked az egyetlen olyan, akinek a filmben nyújtott teljesítménye alapján további lehetőségeket kívánunk.
Azt azért mindenki vésse az eszébe még egyszer, hogy a rézgálic nem tartozik a tudatmódosító szerek közé, s bár azoknál sokkal olcsóbb, mégsem ajánlott emberi fogyasztásra. A sok látványos megoldás mellett miért pont rézgálic-kristály az új drog?
