Marie M.: Hancúrcica társra talál – Álomgyár Kiadó, 2014 – 300 oldal, puha kötés – illusztrációk: Szép Zsolt – ISBN 9786155252273
Van itt egy nő, aki Marie M. név alatt könyvet jelentetett meg az Álomgyár Kiadónál. Kár volt: az eredmény magáért beszél! Félreértés ne essék, nem erkölcsi alapon szeretném megítélni ezt a könyvet (sem). Az, hogy a szerzőnő milyen indíttatásból és miféle nemi életet él, nem képez(het)i kritika tárgyát. Olvasóként tudomásul veszem, hogy a „bloggerinából írónővé avanzsált Marie M.” a bioszex lelkes híve. Bioszex alatt azt értem, hogy fűvel-fával… (Persze, nem egy ótvaros nagy ribanc, mint azt ki is kéri magának többször a könyvben, ő válogat a füvek és fák/fuck között.)
Szóval, ettől – másoknak: ennek ellenére – még lehetne a könyv jó, izgalmas, megvilágosító erejű, felkavaró, tartalmas, stb.. Vagy csak egyszerűen lehetne szórakoztató! Az is valami, nem ördögtől való az öncélú olvasgatás sem. Ráadásul a könyv állítólag „erotikus tartalmú” volna. Elszomorítok mindenkit: nem erotikus és még csak nem is pornográf, egyszerűen csak üres és érdektelen. A XVI. Benedek pápát ábrázoló fotográfiákon több az erotika, mint a Hancúrcica társra talál című kötetben. Tényleg lehangoló szegény – a saját szakterületén nyilván kiváló – hölgy vergődése a szavak között! Lehet, hogy interneten, bloggerinaként a „helyén volt” – ezt nem tudhatom –, de hogy írónőként nem állja meg a helyét, az egészen biztos. Nem ennyire egyszerű az átavanzsálás: egy könyv több, mint a szavak egymásutánja az összecsirizezett papírlapokon.
Attól kezdve, hogy a hölgy „átavanzsált”, s attól kezdve, hogy „írónő”, számon lehet/kell kérni az írói tehetséget és az irodalmi minőséget, a stílust, a kidolgozottságot, a megjelenítő erőt, a jellemábrázolás mélységét, a használt szavak súlyát és helyét, a gondolatiságot… Amíg csak bloggerina volt, addig lehetett legyinteni, senki nem érezhette magát átverve, becsapva, s ő is joggal utasíthatott el bármiféle kritikát azzal, hogy „mi van, rövid a ceró?”. De most, hogy egy írónőről van szó, akinek a könyve bizalomkeltő módon kúszik felfele a sikerlistákon – mint azzal Marie M. maga büszkélkedik a facebook-oldalán –, érdemes kicsit odafigyelni, nehogy paprikaőrlemény helyett téglaport, viagra helyett brómot sózzanak ránk a kufirc-kufárok.
Vannak a mai magyar nyelvben bizonyos szavak, melyeknek használata (a közvélekedés szerint) egyértelműen azonosít egy társadalmi réteget, kor, nem és – sokak szerint – hajszín szempontjából is. Utóbbit a könyv szerzőjéről fellelt fényképek egyértelműen cáfolják: Hancúrc Ica szerencsére nem szőke! Azt viszont már tényleg az Olvasóra bízom, hogy milyen kép alakult ki benne az írónőnek látszó bloggerináról, aki nyakló nélkül – a maguk szörnyű bájában – használja az alábbi szavakat:
tali, csajszi, uzsi, vacsi, meglepi, fülcsi, nasi, üdcsi, szörpi, langyi, uszi, törpi, pasi, túranaci, üzi, tánci, poci…
Nem mondom, hogy idővel nem fog változni ezeknek a szavaknak a stílusértéke, de abban biztos vagyok, hogy ehhez a változáshoz nem Marie M. útján jutunk el. Konkrétabban: H. Ica olvizásától olyan depi vagyok, hogy majdnem öngyi lettem.
A férfiakról és találkozókról
szóló mondatok annyira földhözragadtan konkrétak és rövidek, az „esetleírások” oly egysíkúak, hogy érdemes lett volna a prózai szöveg álcáját félredobva Excel-táblázatba szerkeszteni az egészet: sokkal könnyebben áttekinthető és legalább egységben lenne a tartalom és a forma!
Arra talán már szót vesztegetni sem érdemes, hogy Marie M. álnéven megjelenő hancúrkandúrjainak mindegyike valami „jó hangzású”, angolos fed(ez)őnevet. Nevetséges, amikor a Blahán, vagy Kehidakustányban ott van Don, Ron, Charles, Brody, Ted, Neo, Gerry, Trevor, Zac…
Az eddig felsoroltaknál csak az iszonytatóbb – a gyermekkori traumákat szándékosan/tiszteletből kihagyom –, amikor a művésznő saját lelkét és érzéseit elemezve jut el az ezrével nyüzsgő PlázaCoelho-k szintjére. Lássuk a lélek feltárulását, találomra felcsapva a könyvet. A 96. oldal pont megfelel:
A múltunk tesz azzá, akik a jelenben vagyunk. Amúgy se tudnánk megváltoztatni a múltat. A találkozások mindig a jelenben történnek, a jelen állapotunk, személyiségünk ragadja meg a másikat. Épp ezért hiszem, hogy a múlt eseményeinek úgy kellett lezajlaniuk, ahogy megtörténtek. El kell fogadni őket, ennyi a dolgunk velük. Ha kíváncsiak vagyunk az útra, amit bejárt a kedves, mielőtt velünk találkozott, akkor kérdezzünk, és a kapott válasz után ne kezdjünk el kombinálni, hasonlítgatni, versenyezni a múlt árnyaival. Hisz a válasznak nem szabadna befolyásolnia a jelenünket és a jövőnket. Építsük közösen a múltat, amire majd közösen emlékezhetünk együtt! Legyen tartalmas a jelen, éljünk abban!
Senkit, semmitől nem akarok eltántorítani, csak jelezném, hogy – emlékeim szerint – ez a bekezdés a könyv legmélyebb, legfilozofikusabb passzusainak egyike, hiszen itt az idő természetének feltárását követően még életvezetési tanácsok is vannak.
Persze, jogos a kérdés: ha ennyire vitathatatlanul ócska a könyv, akkor miért kell vele ennyit foglalkozni?
Azért, mert Hancurc Ica már a mostani könyv végén egy újabb kötettel fenyegetőzik!
Azért is, mert halálosan ciki, ha valaki szókimondással és tabudöngetéssel palástolja a tehetségtelenségét, s csak azért, mert szokatlan témákat mer fals hangon megszólaltatni már úgy gondolja, hogy tisztelet jár neki! Pedig nem jár semmi annak, aki – ki tudja mi módon – a tehetségesebbek elől veszi el a lehetőséget, és az olvasók kíváncsiságát lerombolva, lejáratja az épphogy kibontakozóban lévő lehetőségeket… legyen szó erotikáról, gyermekkori abúzusról, vagy bármiről, amiről magyarul nem szokás írni.
Hancúrc Ica „könyve” azt bizonyítja, hogy nem lehet mindent megoldani szexszel. Az íróvá válás – az esetek többségében – munkával jár.
Aki körülnéz a librarius.hu-n, vagy a hozzá tartozó blogon, az láthatja, hogy nem lehetetlen jó stílusban írni a szexről! Böngésszen itt, vagy itt, vagy itt!
