+ Gondolat

A Szentmihályi Szabó-szindróma

Szentmihályi_Szabo_Peter1

Szentmihályi Szabó Péter személyében egy újabb, középszerűségében is megbecsült írót állított pellengérre a politika. Kinek az érdeke?

Nem, nem vele kezdődött, és nem is róla szól, ő is csak egy figura egy olyan játszmában, amit kívülálló nem ért, nem is érthet. És most emiatt színt kell vallanom: 14-16 éves koromban mindenevőként faltam a könyveket. Akkoriban jelent meg – a rendszerváltás után először – Wass Alberttől a háromkötetes” funtinelli”. Bevallom, semmit nem tudtam az íróról, vagy legalábbis nem sokat! Talán az akkoriban sokszínűségben lubickoló közszolgálati televízióban láttam vele/róla egy riportfilmet, talán ennek egy változatát. Aztán olvastam még néhány könyvét, s talán én öregedtem, talán a világ változott, de egyre kevésbé tetszett. Ráadásul az egyik politikai oldal „zászlóshajót” csinált belőle, s ezzel kiprovokálta azt, hogy legyen, aki tisztázni akarja Wass nézeteit és szerepét. Elég lehangoló kép kerekedett ki. A tizennégy éves fiamnak már nem adom a kezébe a Funtinelli-t.

Ugyanebben az időszakban, a rendszerváltás körül olvastam – nagyanyám polcáról levéve, háború előtti kiadásban – Nyírő József köteteit. Nem vert földhöz, de nem is váltott ki belőlem elemi tiltakozást. Tini könyv-nindzsaként beemeltem, és széleskörű tájékozódás nélkül továbbléptem. Mintha tudtam volna, hogy kiugrott papként került a pályára, de tényleg csak ennyi!

Aztán jött az újratemetési mizéria,

a hamvak méltatlan csempészése, a románokkal való polémia, s lassan – teszem hozzá: hála Istennek! – felszínre bukkant a nyilas múlt, a vállalhatatlan Hitler-dicsőítés, az embertelenné formált, bornírt mondatok. Nekem jó, hogy így történt, helyiértéket váltott Nyírő is.

És akkor most ugyanez történik egy élő íróval, akire – be kell vallanom, hosszú évek óta nem terjedt ki a figyelmem. Olvastam történelmi regényeit, meg az Antiregény című megjelenésekor izgalmasan formabontónak tűnő művet. Kocsmai bölcsészdumákból tudtam, hogy a pannonhalmi bencés gimnáziumból – és egyszerre az ország összes középiskolájából – kirakták valamikor a hatvanas évek elején. Állítólag másodmagával, és kőszegen sokan tudni vélték, hogy a másik egy jól ismert – azóta nyilván elpusztult – kőszegi kocsmatöltelék volt. (persze, lehet, hogy ez is csak kisvárosi legenda.)

Szóval ott tartunk, hogy Szentmihályi Szabó Péter nekem se nem hideg, se nem meleg. Egy író, akitől nem olvastam sem égrengetőn jót, sem egetverően rosszat.

És akkor jön a nagyköveti kinevezősdi:

kinevezik római magyar nagykövetnek. Nyelvtudás és diplomáciai múlt nélkül! Ez már önmagában is szaglik, de nem elég. Vannak akik szorosabban nyomon követték a munkásságát, és most – jogos elképedésükben – be is számolnak a kommunista seggnyalásról ugyanúgy, mint a szélsőjobbos, gárdaszagú üzelmekről…

…és én megint csak bámulok!

A kinevezési szándék nyilván onnan jött, ahol nagyra becsülik. Ahol nagyra becsülik, ott nyilván ismerik, mint a rossz pénzt, tudják, hogy nem csak József Attila-díjas (1983), nem csak a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj (1995) és egy neves sci-fi-díj tulajdonosa, hanem vérkommunistából önmagát szélsőjobberré kompenzáló/konvertáló szédelgő is. Gondolhatja bárki, hogy ebben az országban nem bukkannak elő az őskomcsi törleszkedések és a szélsőjobbos kínosságok?

Ha pedig számítani lehet ilyesmire, akkor Szentmihályi Szabó Péter nem a zsidó-liberálkommunista-plutokrácia áldozata, hanem a saját barátai és bajtársai által feláldozott – feláldozhatónak ítélt – bábu!

Aki tudja, hogy milyen játék az, amiben egy majd hetven éves írót így oda lehet/kell dobni, az, kérem, magyarázza el nekem is!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top