Nem kellett volna odamennem.
Volna: ez a szó csak kibúvó. Alattomos, ígérgető. Félrevezető. Történhetett volna úgy is, de nem úgy történt, hanem így.
Ott voltam. Álltam a parkolóban és csengettem a telefonját. Nem vette fel. Láttam, hogy ég a villany a lakásában, feltételeztem, hogy nem ő hagyta úgy, mielőtt elindult otthonról, amikor pontosan tudta, hogy megyek.
Várt, de mégsem engedett be.
Meglepődhettem volna. Ez is egy átkozott kibúvó. Egyszerűen azért nem lepődtem meg, mert nekem is teljesen természetes elutasítani azt, amit magam kérek.
Bárcsak meglepődtem volna! És azonnal sarkon fordulok.
Újra hívtam. Nagyjából tíz percbe több száz újrahívás fér bele, attól függően, hogy meddig hagyom csengni. Nem engedtem három-négynél többet, hogy mielőbb hívhassam újra. Úgyis látja a kijelzőt, nézi a nevemet, várja, hogy letegyem, és leteszem, aztán már nyomom is megint a hívás gombot.
Mielőtt szégyenérzetem támadhatott volna, aggódni kezdtem a frissen lakkozott körmeimért, amiket gyorsan kellett bepréselnem a magassarkúba, mert ragaszkodnak hozzá, hogy a szakításunk pillanatában is ellenállhatatlannak tartson. Sejthetett ebből valamit, ezért nem nyitott ajtót. Hogy tudjon válni.
Szakításba bújt, felkapcsolt villannyal a harmadikon. Én is ilyen lehettem, amikor anyámnak tízig kellett számolnia, én meg az áttetsző függöny mögé rejtőztem, bármiféle bizonytalanság nélkül a láthatatlanságomat illetően, aztán amikor tíz után kinyithatta a szemét, akkor ott bolyongott körülöttem és a zsebkendőnyi lakásban azt kiáltozta, hogy hol lehetek.
Ezen elröhögtem magamat, kiléptem a cipőmből, mert azóta nyomta a lábamat, hogy elindultam, aztán újra rátettem az ujjamat a hívás gombra.
Sötétben is látszik, hogy milyen szépen lebarnultam. Fiatal lánykorom óta nem volt ilyen színem. Akkor jártam naponta strandolni. Röviden felmértük a korunkbeli fiúkat, akik körülöttünk telepedtek le, még divat volt, hogy megkérdezik, bekenhetik-e a hátunkat napolajjal, csapatostul mentünk, ők is, és amikorra a napolajozós részhez értünk, már elosztoztunk a lányokkal az összes fiún.
Csengettem tovább.
Ismerem. Tudom, hogy milyen, amikor fél. Ha gondoskodhat, az nyugtatja meg igazán, apa akar lenni, aztán gyerek, olyankor én vagyok az anya, és vígasztalni kell, viszonzásul pedig gondoskodik.
Pont ma, amikor végre sikerült eltalálnom a megfelelő lágytojást. Hagyj el inkább holnap, gondoltam és bedobtam a hátsó ülésre a telefont.
