Ibolyán túl
Apróbb a muslincánál, szárnya
szép lilának látszik a nagyító
alatt. „Ibolyka”. Rendes nevét
nem tudjuk. Hisztérikusan tapad
izzadságra homlokon, háton,
belemászna szembe, szájba,
pattog a fülben. Lepi a világos
pólókat, különösen egy
Brasil feliratú neonzöldet;
a benzinfoltot a kikötő
deszkáján: ahogy télen a dér.
A csónakok cikkcakkban mennek,
hátha a Tisza árnyékos oldalán
nem gyötri úgy az embert,
ám ott is alig lehet megmaradni.
Talán mégis jobb lesz a napon.
Azért ahogy távolodunk, mintha
kicsit engedékenyebb vagy
fásult lenne. Lepattintható.
Fél kilométer, és békén hagy,
végre mehetünk egyenesen.
Másnap, harmadnap kiderül: nem
tűnik el, visszavár minket oda,
ahol valamiért otthon érzi magát.
Érdemes lenne kutatni az életét,
hátha van még más érdekes
tulajdonsága vagy gyöngéje.
Lehet, valaki már kutatja rég,
csak ilyen hír idáig nem jut el.
Minket nagyon megérint
és lenyűgöz a természet,
különben nem lennénk itt.
Csak látnunk kell egy imádkozó
sáskára hajazó kisebb sáskát,
amelyik nem imádkozik,
a rekordtermést a vadszőlőn,
vagy a finom erezetet bármin.
De ez egészen más. Lehetőleg
éjjel vagy hajnalban kötünk ki,
sokáig akkor sincs maradásunk.
Inkább a vízen, éjjel-nappal.
Persze, majd az idő lerendezi ezt
szépen – ha csak nem lett rábízva
túl sok minden már eddig is.
