Húúú…Most azt várod tőlem, hogy elkezdjem itt osztani az észt, hatalmas bölcsességeket puffogtatva? Milyen is? Hát…jó. Elsősorban őszinte. Ha gügyög, ha szirupos, ha felnőtt módon okoskodó, ha bugyután összefércelt, akkor rossz. Én sosem töprengek azon írás közben, hogy milyen korosztálynak írok. Arra ügyelek csupán, hogy az épp papírra vetett sorok vajon tetszenének-e az én 9, 10, 11, stb. éves énemnek. Ha igen, rendben van, ha nem, kuka. Egyébként pedig rettentőmód sokfélék az olvasók, képtelenség mindenki ízlésének megfelelni. Az én történeteimet sem szereti mindenki, és én sem szeretek sok olyan kortárs regényt, amit közben tízezrek falnak és imádnak. A jó mese- és ifjúsági regény szerintem életkorfüggetlen: egyedi a stílusa, nevettet és/vagy bőget, szóval megérinti az olvasót. Naná, hogy nem mindet – olyan mű nincs –, de talál magának több-kevesebb olvasót; ennyi a lényeg. Persze vannak zseniális csúcsteljesítmények, mint pl. a Micimackó, amit mindenki ismer és verhetetlen, vagy Békés Pál Félőlénye, ami szintén irodalmi csúcs, csak épp kevesen olvassák, pedig ráadásul mostanában még hátborzongatóan aktuális is. Ők az etalon, az íróknak pedig kutya kötelességük (és vágyálmuk) hozzájuk felérni, vagy legalább feléjük igyekezni.
Az életrajzodban több helyütt is az áll, hogy tizenévesen kezdtél írni. Emlékszel még arra az életeseményre, legyen az külső vagy belső, ami indítékul szolgált? Tudtad-e akkor, hogy az írni-kezdés egy beláthatatlan út mínusz egyedik állomása?
Pontosan emlékszem arra az életérzésre: végtelen és feloldhatatlannak tűnőmagány. Zárt intézetben éltem, a 3-as szoba 5-ös vaságyának lakójaként, és senkit nem érdekelt, hogy létezem, sőt, elég korán a fejembe verték: a tolószék egyenlő a gyors, csendes, értelmetlen elmúlással. Én ettől rettentődühös lettem, s mivel törni-zúzni nem tudtam, fogtam a tollat, és készítettem magammal egy öninterjút, amit aztán az egyik nővér kicsempészett–ugyanis tilos volt leveleznünk!– az intézetből. Ez volt az első írásom, ami megjelent a Magyar Ifjúságban: kaptam érte 200 Ft honort és két hét tévébüntetést (odabenn az egyetlen ablak a világra –az olvasáson kívül –a TV volt: a megvonása egyenlő a sötétzárkával), a levelet kicsempészőnővért pedig kirúgták.
Elhatározás kérdése volt az ifjúsági irodalom vagy sodortatás?
Az útkeresés vége. A Gergő előtt kilenc kötetem jelent meg. Az elsőt kötelességből írtam: a fent említett intézetben élve megígértem a lakótársaimnak, hogy ha egyszer kijutok, megírom, miként bántak velünk odabenn. Miután huszonévesen átköltöztettek egy idősek otthonába, két hét alatt kicsúszott a tollamból a Kucó című kisregény, amit aztán Mészöly Gábor dramaturg támogatott el a kiadóig, később pedig a színpadig. Az ebből készült monodráma hét éven át volt műsoron a Komédium színházban Radó Gyula rendezésében, Kálloy Molnár Péter szereplésével. A történet egyébként mostanság kerül majd filmvászonra. A Kucó után mindenfélét írtam, de senkit nem érdekelt. Már-már fel is adtam a dolgot, mikor bérmunkák kezdtek szállingózni: kisebb kiadók tömegesen írattak romantikus, fantasy, horror történeteket névtelen tollforgatókkal, s aztán angol álnéven adták ki azokat, hisz a magyar olvasók egy rétege erősen sznob, tehát úgy hiszi, jó könyv csakis külföldi írótollából eredhet. Így lettem én Alice Clever, Robina és Robin Mash (ez utóbbi nevet ketten használtuk felváltva Belányi Róbert barátommal), ontva a borzalmasabbnál sziruposabb vackokat éhbérért, mert „a magyar olvasónak ez kell”. Írtam hát és utáltam. Ekkor történt, hogy Müller Péter Sziámi, látva az elkeseredettségemet, azt javasolta, írjak inkább gyerekeknek – és lőn. A Gergővel találtam rá arra a világra, stílusra, hangra, amit szeretek, ami az enyém.
Írói munkásságod mellett foglalkozol irodalomszervezéssel, vezettél fantasy-klubot, a Mozgássérült Eszperantisták Levelező Körét. Utóbbit milyen megfontolásból?
Megint csak azt mondhatom: magány és kitörni vágyás. Bizonyítani akartam magamnak és másoknak, hogy a tolószék nem egyenlő a lét értelmetlenségével. Az eszperantó(bár nagyszerű dolog –kár, hogy egyre kevesebben beszélik) számomra tévút volt: kiderült, hogy nincs nyelvérzékem, illetve pocsék a memóriám, így amit két év alatt vért izzadva megtanultam, azt fél év alatt tökéletesen el is felejtettem. Ezután a levelezőkört átadtam másnak, és inkább amatőr csillagászkodni kezdtem, majd jött a sci-fi és fantasy szerepjáték klub, az amatőr színjátszókör vezetése, és még sok más. Minden ilyen kísérletem arról szólt, hogy feloldjam a magányt, kitörjek az intézetből, majd később az idősek otthonából, és amennyire lehet, normális életet éljek. A fantasy klub idején, Erdőkertesen már számos barátom volt –mind átlagos, egészséges lányok és fiúk. Életem egyik legsikeresebb pillanata az volt, mikor klub után beültünk a kocsmába, és a többiek nekem is oda húztak az asztalhoz egy széket. Persze kitört a röhögés, hisz én mindenhová négy keréken viszem magammal az ülőhelyemet. A többiekkel nevettem, s közben tudtam: most valami nagyon fontos dolog történt –ez volt ugyanis az a pillanat, mikor végre olyan emberek között voltam, akik tökéletesen elfelejtették, egyszerűen nem vették tudomásul, hogy „más”vagyok, hogy tolószékben ülök!
Immár sokadik éve szervezed a tiszakécskei Városi Könyvtárban a Könyvkóstoló címen futóirodalmi pódiumsorozatot. Biztosan van egy kimutatásod arról, hogy hányan vendégeskedtek nálad. Számítottál arra, hogy ekkora sikerrel, hosszútávon fog működni a dolog? Egy kisváros kulturális életében milyen változásokat hoz? Megnyitja, naggyá teszi a világot egy ilyen rendezvénysorozat?
A Könyvkóstoló csodák sorozata –csendes, szép „lélekcsodáké”, amiket a helyi közönség és a vendégek hoznak létre, én meg gyönyörködhetem bennük. 2005-ben a városi könyvtár kért fel, hogy moderáljam azt a három estet, amit az akkor futó Nagy Könyv programok keretében szerveztek. Kristóf Márta, a könyvtár akkori igazgatója (sajnos azóta nyugdíjba vonult) rendkívüli személyiség, aki döbbenetes energiával, életkedvvel és ötletességgel tette a dolgát. A három est óriási siker lett, s közben kiderült: a 10 ezer lakosú Tiszakécskén, ahol könyvesbolt sincs, sokan otthon, egyedül olvasgatnak, az élményeiket azonban nincs kivel megosztaniuk. Már nem tudom, az utolsó est végén kinek a szájából hangzott el a sorsdöntőmondat: „Akkor most már soha többé nem találkozunk, és beszélgetünk könyvekről, írókról?”Azonnal felajánlottam, hogy ha lesz érdeklődés, én továbbra is szívesen moderálom az ilyen eseményeket. Érdeklődés volt, nevünk is lett –Könyvkóstoló–, ám mivel támogatónk, pénzünk nem akadt, egy éven át „csak”egymást közt ajánlgattuk kedves olvasmányainkat. A dolognak valahogy híre ment –úgy tűnik, szokatlan, ha egy vidéki városban irodalommal foglalkozna–, és a 2006-os Könyvhéten Kéri Piroska szólt: lépjünk be a Szépírók Társasága (akkor én már tagja voltam) a Könyv Utóélete programjába, s akkor ők szívesen fizetik a vendégeink honoráriumát, útiköltségét. Ettől kezdve a Könyvkóstolóíró-olvasótalálkozók sorozatává vált, mára pedig az egyik legrangosabb vidéki irodalmi eseménysorozatok közé tartozik. A mai napig úgy 80 vendégünk volt: gyakorlatilag a magyar irodalmi élet színe-java járt a kécskei könyvtár öreg zsinagógából átalakított, szép épületében. Félek, hogy ha most közülük megemlítek néhány nevet, a többiek megbántódnak, de mégis muszáj: Esterházy Péter a közvetlenségével varázsolta el a közönséget, Cserna-Szabóval megkóstoltattuk a helyi ízeket, Závada Pál és Kerékgyártó István felolvasása örök emlék marad, Garaczi Laciba, Kiss Ottóba és Háy Jancsiba egyenesen beleszerettek a kécskei könyvkedvelők, a legendás Ficsku Palit azóta is sokszor emlegetjük, Csaplár Vilmost az est után néhány olvasó még egy Tisza parti sétára is elcsábította, Szélesi Sándort éjjel fél egyig (!) ostromoltuk a kérdéseinkkel, Grecsó Krisztiánt olvasni, mióta itt járt, többszörös öröm, Lovász Andrea a mesék világába kalauzolt el minket, Buda Feri bácsi (aki szintén Tiszakécskén él, tehát nem is vendég, inkább maga a helyi irodalom) irány mutatólámpásként világít, amikor csak benéz az estekre, Parti Nagy Lajos a magyar szószeretetéről és értőművelésének fontosságáról beszélt nekünk és… Bocs, reggelig tudnám folytatni, mert a Könyvkóstolók kicsit az én „gyermekem”is. Mondom: kicsit, mert a szervezés oroszlánrészét a feleségem, Cséplő Noémi végzi, az estek leglényege és motorja pedig a közönség, mely nélkül az egész nem is létezne. Azt hiszem, most, hogy közeledünk a 100. Könyvkóstolóesthez, kimondhatom: sikerült bizonyítanunk, hogy irodalmi élet nem csak Budapesten, és az egyetemekkel bíró, nagyobb városokban létezhet. Az irodalom ott van, ahol a könyveket forgatják, és Tiszakécskén, ha nem is annyian, mint jó volna látni, de olvasnak.
Az estjeiden fellépő írókkal rendszerint remek interjúkat is készítesz, pontosan tudod, hol van az elhallgatott vagy félig kimondott rés, aminél fogva árnyalódik egy-egy portré. Ezekre előzőleg felkészülsz vagy ösztönösen trafálsz bele? Véleményed szerint mi kell ahhoz, hogy adott esetben azok is megnyíljanak, akik bár látszólag könnyen szóra bírhatók, valójában nagyon is zárkózottak, és mindig van egy-két jól bevált fordulat, amivel megkerülhetik a kitárulkozást?
Az első esteken, ahogy az első interjúk elkészítésekor is rettentőmód be voltam…gyufázva, mert fogalmam sem volt, tudom-e én ezt megfelelő színvonalon művelni. Úgy éreztem, hajmeresztő pimaszság, hogy én kérdezek, nyüstölök, faggattok olyan irodalmárokat, mint Györe Balázs, Darvasi László vagy Tarján Tamás. Később rájöttem, hogy semmi több nem kell a jó beszélgetéshez, mint őszinte érdeklődés, abból pedig nálam/nálunk bőséggel akad. Természetesen valamelyest felkészülök a „vendégből”, de csak módjával: nem szeretem, ha valakiről túl sok mély, jól megírt, valóban tartalmas anyagot kapok kézhez, mert ezeket elolvasva előre látom a válaszokat a magam majdani kérdéseire, s így az esten vagy az interjúban már elfelejtem feltenni őket. A kiindulópont a Könyvkóstolók során mindig azonos: „ki vagy te, hol születtél, honnan, milyen családból, környezetből jöttél, s mi bírt rá arra, hogy írj, szövegekkel foglalkozz?”. Engem az ember érdekel, aki az árkus papír, az írógép vagy a billentyűzet mögé kuporodva alkot. Megpróbálom őt előcsalogatni onnan, hisz a műveit – jó esetben – amúgy is ismerjük, vagy bármikor megismerhetjük, de az embert, aki létrehozta őket…! No, őt bizony aligha. Az Egri csillagok a kisujjunkban van, ám milyen jó is volna Gárdonyi mestert arról faggatni, mit olvasott kölyökként, szeretett-e fakarddal magyar vitéz–török janicsárosat játszani, s vajon mit szólt a papája, mikor megtudta, hogy a fia történeteket farigcsál? Erre sajnos már nincs módom, helyette viszont faggathattam Szabó T. Annát, Dragomán Györgyöt, Erdős Virágot, Varró Danit, Tóth Krisztát, Vámos Miklóst, Kántor Pétert, Bódis Krisztát, és nemigen emlékszem olyanra, akit képtelen voltam „megnyitni, feltörni, előcsalogatni”. Jobban belegondolva könnyen lehet, hogy közvetve ezt a képességemet Vitray Tamásnak köszönhetem: az ő műsorait tizenéves korom óta faltam, többször is megnéztem egy-egy „Csak ülök és mesélek”, vagy „Töltsön velem egy órát”adást, és így tudattalanul is a legjobbtól tanultam. Sajnálom, hogy személyesen sosem találkoztunk, mégis úgy érzem, a beszélgetések, riportok, interjúk terén ő volt a mesterem.
Mivel foglalkozol most?
Mint az utóbbi években mindig, több dologgal egyszerre. Jelenleg elsősorban a Lúzer Rádió, Budapest! első kötetéből próbál megszületni a színpadi változat, miközben a Kucó forgatókönyvén és az Almaszósz színdarab prózai változatán csiszolgatok egyet-egyet. Emellett elkezdődtek egy új trilógiám, az Ambrózy báróesetei munkacímet viselőregény első kötetének kiadói munkálatai, úgy tűnik, az idén újra megjelenik végre a Kucó című kisregényem (Katona Ildikó, a Könyvmolyképző Kiadó vezetőjének hosszas rábeszélésére), egy Lopotnyik-mesekötetem is rajzolódik már a zseniális Szőnyi Gergő keze által, és persze írok a Librariusra, valamint a Könyvkóstolókat is vezetem. Ezen kívül életünk fontos része, hogy néhány éve a feleségem ösztönzésére, aki egyébként a szerkesztőm is, továbbá gyerekkönyveket szokott fordítani, elindítottuk a tiszakécskei Könyvbörzét: mivel a városban nincs könyvesbolt, ezért az alapítványunk könyvhagyatékokat, olykor egész könyvtárakat), gyűjt össze, fogad be az ország minden részéről, majd katalogizálás után az Arany János Művelődési Központban ezekből börzéket tartunk. Ha valaki 200 Ft-tal támogatja az Álomfogó Alapítványt, az választhat egy könyvet, a befolyópénzt pedig a helyi kulturális élet finanszírozására fordítjuk, vagyis művészeket, zenészeket, komplett előadói esteket hívunk meg Tiszakécskére. A Könyvbörzének számunkra is meglepősikere van, bár az, hogy állandóhely híján Noéminek alkalmanként szószerint többezer könyvet kell ki-, majd kartondobozokba elpakolnia, nem épp pihentetőfoglalatosság, arra viszont nem telik, hogy üzlethelyiséget béreljünk, rezsit fizessünk. Szóval dolgozgatunk, teszünk-veszünk, s mivel a könyvnél értékesebbet ember még sosem talált fel, hát örülünk, hogy könyvek közt szöszmötölve élhetünk.
