Robert Galbraith: Kakukkszó – GABO Kiadó, 2014 – 548 oldal, keménytáblás borító – ISBN 9789636898847 – 3990 Ft
Izgalommal vettem kézbe Robert Galbraith Kakukkszó című regényét, elsősorban azért, mert Galbraith nem más, mint J. K. Rowling, aki az Átmeneti üresedéssel már véglegesen belopta magát a szívembe.
Ezzel a regénnyel rögtön két történetet kapunk egy könyvben, melyben a két fő szál nem működhetne egymás nélkül.
Konkrétabban: A gyönyörű, ünnepelt modell, Lula Landry egy hideg téli éjszakán kizuhan londoni luxuslakása ablakából. Az esetet azonnal öngyilkosságnak könyvelik el, mivel Lula meglehetősen zűrös életet élt, drogos szerelmével és mentális problémáival a bulvárlapok állandó szereplőjévé nőtte ki magát. Hónapokkal Lula halála után jelenik meg Cormoran Strike, a veterán katonából lett magánnyomozó irodájában a modell bátyja, hogy felfogadja Strike-ot az ügy felgöngyölítésére, meggyőződése ugyanis, hogy nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt. A pénz szűkében lévő, éppen egy szakításon átesett, és átmenetileg az irodájában élő Strike elvállalja az esetet, hogy az ezzel keresett pénzzel kihúzza magát a csávából. Újdonsült titkárnője, Robin segítségével nekilát a nyomozásnak, s miközben egyre mélyebbre ás Lula életében, bepillantást nyer a híresek és gazdagok világába, a látvány azonban egészen más, mint ahogy az az átlagember képzeletében él. Miközben a Lula halálához elvezető szálakat rendezgeti, kénytelen a saját életében is elvarratlanul maradt szálakat helyre tenni.
Hűvös fény derengett a sátor belsejében. Ketten guggoltak a holttest mellett, készültek végre betenni a fekete műanyag zsákba. A fejéből egy kis vér csorgott a hóra. Az arca összeroncsolódott, feldagadt. Az egyik szeme kövér ránccá változott, de a másikból kilátszott némi vékonyka, tompa fehérség a felpuffadt szemhéjak közti résben. Ahogy a fény megcsillant a rajta lévő flitteres felsőrészen, azt a nyugtalanító érzést keltette, hogy a test megmozdult, mintha újra levegőt vett volna, vagy megfeszítette volna az izmait, mielőtt feláll. A fejük feletti vászonra puha ujjkoppintásokkal hullott a hó.
A Kakukkszó cselekménye nyugodtan hömpölyög, nincs benne látványos akciójelenet, nem szökött az egekbe az adrenalin szintem olvasás közben, a kíváncsiságom azonban a történet előrehaladtával egyre erősebb lett. A többnyire visszaemlékezésekből és párbeszédekből felépített dramaturgia éberen tartja az olvasót, esély sincs rá, hogy elkalandozzon a figyelem.
Amellett, hogy a Kakukkszó egy pontosan és jól felépített nyomozás története, izgalmas lélekrajz is, az önkeresés regénye. Van valami közös a nagydarab, mackós, kefehajú, kicsit talán ijesztő külsejű háborús veteránban, és a szépséges, törékeny, körülrajongott modellben, mégpedig az, hogy mindkettőnek szembe kell néznie önmagával, a múltjával, a származásával, titkokkal, hazugságokkal, a félelemmel és a magánnyal.
Míg Lulának az életébe került, hogy megtalálja a önmagát, addig Strike-nak még megvan az esélye, hogy helyre tegye az életét.
De mielőtt bárki azt hinné, hogy ez egy komor hangvételű regény, elmondom, hogy nem az, nem teljesen. Persze van benne minden, ami ahhoz kell, hogy a naivabb emberek szeméről is végleg lehulljon a rózsaszín szemüveg a hírnévvel és a csillogással kapcsolatban, de van benne egy kis humor és egy adag báj is, utóbbit főként Strike és Robin esetlen „barátságában” érezni. A karakterek jól kitaláltak, egyedül Robin, az asszisztens nem fogott meg. Különösebben nem érdekelt, mi lesz a sorsa, marad-e Strike mellett vagy másik munkát vállal, csupán annyi a funkciója, hogy kitöltse a teret az irodában, hogy Strike ne legyen egyedül, és hogy a jelenlétével még egyértelműbb legyen a büszke magánnyomozó sebezhetősége, aki nyilván nem örül annak, hogy kínos helyzetének állandó szemtanúja van.
Ami pedig a végkifejletet illeti, épp olyan jól kidolgozott, mint a regény egésze. A katarzis ugyan elmarad, az igazság, vagyis az, hogy gyilkosság történt-e vagy sem, senkit sem lephet meg igazán, ha végig odafigyelt olvasás közben, a lezárás mégis jól sikerült, minden szépen a helyére kerül.
