Ughy Szabina először azt kérdezte tőlem, hogy milyen hírértéke lehet ennek az interjúnak, úgy mégis. Évek óta benne van a szép versekben, Külső protézis című verseskötete 2011-ben jelent meg, sikeresnek bizonyult, alapítója és szerzője a Pesti nő – blognak. Most fejezett be egy regényt. Elég lesz hírnek? – kérdeztem vissza.
Első versesköteted után prózára váltottál, és írtál egy regényt a generációnkról.
Az idegenség-érzetet, sehova sem tartozást fogja meg egy anya és lánya kapcsolatán keresztül. A regény főszereplője, Barbara Szicíliába utazik, hogy megírjon egy „101 dolog amit meg kell tenned Szicíliában mielőtt meghalsz” típusú útikönyvet. Sehogy sem halad a munkával, inkább a helyiekkel és az erasmusosokkal vegyül, utazik, befogad egy kutyát. Nem csoda, hogy aztán egy idő után a kiadója megelégeli a linkségét, és kirúgja. Barbara ahelyett, hogy hazatérne Magyarországra, inkább kint marad a nyárra. Két diplomával a zsebében beáll csaposnak, és tűri, hogy kelet-európai kulimunkásként bánjanak vele. Mindennek ellenére egész jól boldogul, de aztán egy hirtelen fordulat miatt haza kell jönnie.
Váltogatod benne a nézőpontokat, ez miért van?
Szerintem minden térnek megvan a maga narrációja, ezért ennek megfelelően jelenítettem meg a helyszíneket. Szicíliában az elbeszélő egyes szám első személyben beszél, jelen időben, mivel odakint egy nagyon erős mostban-élést tapasztaltam meg jómagam is, amikor kint éltem. Amikor hazaérkezik Magyarországra a főszereplő, már múlt időre és egyes szám harmadik személyre váltunk, kívülről látjuk őt és a budapesti történéseket. Azt hiszem, hogy ezt a múltban élést, és távolságtartást sem kell nagyon magyaráznom. A harmadik részben a reptéren a kétféle narráció ötvöződik. Mintha rejtett kamerán keresztül néznénk a cselekményt, jelen időben, egyes szám harmadik személyben vagyunk.
Miért éppen egy reptéren?
A repterek számomra nagyon sűrű, átlényegítő erejű, szinte már szakrális terek. Annyira világossá válik ott, hogy mi a fontos és mi nem, hogy mi az, amit magaddal viszel, és mi az, ami felesleges, hogy hová tartasz, és hol vagy most.
Metaforikusan értelmezed őket ezek szerint.
Igen, az egész történet hátterében egyébként Persephoné elrablásának legendája áll. A legenda szerint Hádész beleszeretett Persephonéba, ezért magával ragadta a nárciszokat szedegető, kissé naiv istennőt. Demeter, a földművelés és a termékenység istennője, miután nem találta a lányát, keresni kezdte őt. A kétségbeesett kutatása következtében teljesen elhanyagolta a termőföldet, éhínség sújtotta az embereket. Mindezt megelégelve Zeusz arra utasította Hádészt, hogy engedje vissza Persesphonét az anyjához. Az alvilág ura ugyan engedelmeskedett, de előtte még etetett a lánnyal egy gránátalma magot, és aki eszik az alvilág gyümölcséből, annak mindig vissza kell térnie. Ezzel magyarázzák, hogy Szicíliában négy hónap hosszú a tél és nyolc hónap hosszú a nyár. A tél akkor jön el, amikor Persephoné visszatér az alvilágba kedveséhez. A mi generációnk is, nevezzük újmobilitás- vagy fapados nemzedéknek, valahogy így él. Ingázunk a választott otthonunk, és a hazánk között. Mindenki keresi az újat, a mást, mert egy élet nem elég, vagy mert pont az az egy túl sok. Aztán valamiért mégis vissza kell térnünk. De aki egyszer evett az alvilág gyümölcséből, annak soha többé nem lesz nyugta.
Hol van a regény mellett a vers?
Van egy kötetnyi versem, de a munka még előttem áll, hogy tényleg összeálljon egy kötet. A próza miatt viszont egyelőre képtelen vagyok velük foglalkozni. A versírás teljesen más hangoltságot követel, mint a próza. Ez alatt a közel egy év alatt összegyűlt viszont egy olyan élményanyag, amit már nagyon szeretnék megírni. Kicsit olyan ez, mint amikor a növényeket magába szívja a föld, és aztán a mélyben az idő és a csönd nyomása alatt szépen miden lebomlik, átalakul, és jó esetben valami jó fűtőértékű dolog keletkezik belőle.
Ennek a kötetnek is az utazás a témája?
Részben. Úgy érzem, mintha most a testköltészet felől a térpoétika felé irányulna a líra világa. A kötet az úttal való azonosulás és a hazatérés toposzát dolgozza majd fel. Félek persze tőle, mivel ennél nagyobb toposzt keresve sem tudtam volna kitalálni.
Ha már hazatérés, mit jelent a haza?
A haza számomra azonosulás egy adott helyzet valóságával. Teljes azonosulás a nyelvvel, feladatokkal, emberekkel, terekkel, érzelmekkel. Az a valami, amivel, akivel közös dolgunk van.
Miről szól most az életed a regényírás után?
Egyre inkább szorongok amiatt, mert haszontalannak érzem magam, haszontalannak érzem a munkám és az írásaimat. Az pedig már egyre kevésbé elég, hogy nekem élni segít. Folyamatosan aggaszt az is, hogy nincs tétje az írásnak. Ma már az emberek elalváshoz használják a könyvet, nem felébredéshez. Ettől függetlenül én hiszek az írók felelősségében, mint ahogy hiszek mindenki felelősségében. Tudom, hogy tehetséget kaptam az íráshoz, viszont azt is tudom, hogy egyre kevesebben olvasnak, de most nem fogok panaszáradatot indítani. Általában letiltom azokat az ismerőseimet, akik folyton valami szörnyűséget osztanak meg arról, hogy milyen borzasztó is ez a világ. Elszörnyedhetünk a kamionplatóra bezsúfolt musztángokon, de valójában semmi nem fog változni ettől. Egyfolytában azon agyalok, hogy hogyan adjak valamit az embereknek úgy, hogy ne akarjam megmondani, mi az igazság, egyszerűen csak választási lehetőségeket kínáljak nekik. Arra jutottam, hogy amint leadom a kötetem és a regénynek is találok kiadót, indítok egy blogot, ahol hétről hétre a magam bőrén kipróbált önkéntes munkákról írnék, mivel nincs olyan átfogó, eligazító fórum, ahol az érdeklődő képet kaphatna arról, hogy milyen lehetőségei vannak. Szerintem hozzám hasonlóan sok embert terhel egyfajta lelkifurdalás, és ezt csak tényleg úgy lehet enyhíteni, ha belemész valami éles helyzetbe, és adsz magadból.
