Andrea Giuliano olasz származású fotós, a Budapest Pride Fesztiválon állította ki A Meztelen Én / The Naked Self címre keresztelt fotósorozatát a Kolorban. Tudósítottunk a nem mindennapi megnyitóról, ahol Guiliano félig meztelenül temperával a testén stand-up comedyzett. Guiliano akkor a zuhany alá igyekezett, most azonban hihetetlen őszinteséggel beszélt nekünk a képekről, a szexualitásról, a másságról, Magyarországról, tabukról, előítéletekről.
Miért költöztél Magyarországra? Hogy érzed itt magad, mint fotós, hogyan tudsz érvényesülni?
2007-ben jöttem Budapestre egy eu-s gyakorlati projekten keresztül. Előtte 2004-ben is voltam itt, mint cserediák, csak akkor Debrecenben. Bár akkor még nagyon alap szinten beszéltem magyarul, már akkor éreztem, hogy jobban meg akarom ismerni ezt az országot, jobban meg akarom tanulni a nyelvet, és azt is el tudtam képzelni, hogy itt kezdek majd új életet. Lassan már hét éve itt élek. Szerelmes vagyok ebbe a városba. Jól érzem itt magam, sok barátom van, de sajnos látom a szociális megkeseredettséget is, a pesszimista hozzáállást, a kormánypárti arroganciát. Azt érzem, mély kulturális válságban élünk, és szerintem pontosan emiatt erősebb a gazdasági recesszió. Persze tudom, hogy ez nem feltétlenül csak Magyarországra vonatozik. Kis ország, talán jobban belátni. A fotóimon is megpróbálom ezt itt-ott kommunikálni, de igyekszem univerzálisabb témákat megragadni.
A Meztelen Én képek kifejezetten a Budapest Pride-ra készültek, vagy eleve jelen van ez a férfi test tematika a fotóidban?
Mindkettő igaz. Az LGBTQ aktivistájaként fontosnak tartom, hogy megmutassuk a valódi énünket. Ez hozzásegíthet másokat is ahhoz, hogy rájöjjenek, rejtőzködni egyszerűen nem fair, és hogy mindenkinek egyenlő jogok járnak. A készen kapott nemi szerepek és a társadalmilag elvárt helyes szexuális viselkedés mind-mind csupa kulturális ketrec és politikai kontroll-fegyver. A Budapest Pride lehetőséget nyújtott számomra, hogy ezt a témát még jobban körbejárjam a saját szemszögemből. Ebben az esetben a szemszögem a férfi testre fókuszált.
Ha már Budapest Pride, adódik a bizalmaskodó kérdés: milyen módon kötődsz ehhez a rendezvényhez? A fotóid nyiltságából arra következtetek, hogy a saját nemi identitásodról is hasonló nyíltsággal tudsz beszélni.
Mindig is támogattam ezt a rendezvényt. Először aktivista voltam, most alkotóként is részt vehetek benne. Ez fontos lépés számomra. Nemi identitás? Ember vagyok. Orientációról beszélve is ember vagyok, aki az embereket szereti. Volt már heteró párkapcsolatom, többnemű szerelmi háromszögekben is éltem, no meg persze a férfiak. Most már egy jó pár éve nem voltam nővel. És? Nem szoktam feltenni magamnak a kérdést, hogy most meleg vagyok-e, vagy csak bi, vagy nem tudom. Egy barátomtól hallottam:
Rövid az élet, hosszú a sír, mindenki basszon, ameddig csak bír.
Azt hiszem egyetértek vele.
Mennyire érzed tabusértőnek a képeket? Cél-e egyáltalán a megbotránkoztatás, vagy érdemesebb lenne e mögé látni?
A megbotránkoztatás egyáltalán nem volt célom. Intimitást, sebezhetőséget, másságot, vágyat, társadalmilag eleve meghatározott férfi szerepeket akartam megmutatni. Én ezt tudom, így tudom kifejezni. Sokkal mélyebb politikai, vallási és kulturális témák is jelen vannak a képeken. Remélem az első csodálkozáson túl valami mélyebbet is lehet látni a képeimben. Képzeld, az egyik képet nem is sikerült kiállítani.
Mi volt a képen?
Szopás. Én nem tekintettem pornográfnak, de a szervezeten belül páran úgy érezték, ez már sok. De azt a képet szeretném majd megmutatni egy következő kiállításon.
A megnyitó performansz is elég extrémre sikeredett. Mit akartatok kifejezni az összefestéseddel? És mi lett volna az eredeti performansz? (Hisz azt mondtad a lábad miatt kellett valami mást kitalálni.)
Drag Queen-ként is szoktam fellépni (Sissy Strapon név alatt). Azt találtam ki, hogy tartok egy kis stand-up comedy-t, tánccal, sztriptízzel, de a gipsz miatt a lábamon ezt nem lehetett volna túl jól megvalósítani. A vetkőzés persze ment, de én és Iricsek Zsuzsanna, a kiállítás kurátora azt akartuk, hogy ott a helyszínen történjen valami velem, a testemmel és a képekkel. Herczeg Zolinak meséltünk erről, neki rögtön támadt egy ötlete. Összefestelek – mondta. És így is lett. Teljesen meztelenre akartam vetkőzni, de a végére nem maradt hozzá elég festék. Egy szál farok, pár pötty temperával egy teljesen összefestett testen elég furcsán mutatott volna. Így csak részben lehetett látni a seggemet például.
Mi történt a lábaddal?
Hosszú történet, de röviden annyi, hogy nagyon kíváncsi voltam arra, hogy néz ki egy kurva jó műterem a plafonról. Felmásztam egy oszlopra, majd majmosan a szoba közepére kerültem. Egy lécről lógtam, és amikor le akartam jönni, egyszerűen elengedtem magam, ahelyett, hogy visszamásztam volna az oszlopra. Talpra estem, kicsit túlságosan is talpra. Persze részeg voltam, de még mindig nagyon hülyének tartom magam.
Mik voltak a visszajelzések? Hogy tetszett az embereknek a kiállítás, mivel mentek oda hozzád a legtöbben utána?
Meglepődtem, mert nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Főleg azt emlegették, milyen jól sikerültek a címek. A fotók címei. Azt mondták, többször is el kellett merengniük, hogy megkeressék a címet a képben. Volt olyan is, akinek nem jött be. Azzal érveltek, hogy ahol nem a test van a középpontban, az csak töltelék, sallang. Például van egy kép, amin egy rózsaszín játék van, vagy egy másik, amin vallási szimbólumok. Páran azt gondolták, ez nem alkot egységes kompozíciót a többi képpel, kilóg a sorból. Szerintem nyilván az ellenkezője van, de azért örültem a negatív kritikáknak is.
Hol láthatunk legközelebb? Kiállítás, valami új projekt?
Ezt a kiállítást szeretném továbbvinni. Esetleg a cenzúrázott képpel együtt. Egyelőre nem tudom, hová. Vannak új projektek is persze, az egyikük természet kontra város témakörben. Ehhez viszont kell még egy kis idő, de remélem még idén elkészülök vele.
