Izsó Zita, Haraszti Ágnes és Mesterházy Fruzsina közös verses est-sorozatának második állomásához egy apró, de annál elbűvölőbb újlipótvárosi galéria, a TOBE Gallery adott helyet. Kardos Dániel gitározott az intim hangulatú esten, a galéria falain a hattérben Ricardo Parra tenger-fotóival Az eseményről, a közös munkáról, közös sztorikról, furcsa véletlenekről beszélgettünk a három költőnővel.
Ez már a második közös felolvasásotok. Hogyan indult el a közös munka? Hogy ismerkedtetek meg?
Haraszti Ágnes: Igen, ez már a második Háttal a tengernek esemény, és nagyon jól fogadja a közönség. Az elsőn beszélgetés is volt, Bajtai András moderálta az estet, Újj Zsombor hegedült, de szerintem maradunk ennél a struktúránál, vagyis maradunk Daninál (Kardos Dániel gitárművész – a szerk.), már ami a zenét illeti. Hármunk kapcsolata szinte tisztán a verseken keresztül alakult ki, a közeledésünk a versek kapcsán indult meg. Rácsodálkoztunk egymás írásaira: ez hozott össze minket. Illetve a kortárs irodalmi közeg azért egy szűk kör, mindenki ismer mindenkit, vagy legalábbis hallott már a másikról. Összefutunk rendezvényeken, Fruzsival például a tavalyi FISZ táborban kerültünk közelebb.
Izsó Zita: Én az első „Háttal a tengernek“-est előtt jóformán nem is ismertem a többieket, a verseiket viszont igen. Éppen ezért nagyon örültem, amikor felkértek, hogy olvassak fel velük. Az első rendezvény után úgy éreztük, jól működnek a szövegeink így együtt, kölcsönhatásba tudnak kerülni egymással, ezért érdemes lenne folytatni. Közben az is kiderült, hogy emberileg is nagyon jól megértjük egymást, remekül érezzük magunkat együtt, és kifejezetten élvezzük ezeket a közös felolvasásokat.
Mesterházy Fruzsina: Az is előfordul, hogy házibulikban előszedjük egymás verseit. A nem jelenlevőkét is. Ez működik. Úgy kerülnek elő alkotások vagy alkotók, hogy mások ajánlják – például egy buliban.
H.Á.: A kívülállóknak ez lehet akár nagyon rettenetes is, de adhat is nagyon sokat. Hajnal háromkor előkerülnek a versek, a kötetek és felolvasás-buli lesz az egészből. Sokszor lyukadunk ki ide.
Mi az egyéni történetetek? Hogy álltok például kötetek terén?
I.Z.: Az első könyvemet a FISZ adta ki (Tengerlakó, FISZ, Budapest, 2011 – a szerk.), a következő pedig a Prae-nél jelenik meg nagyjából egy hónap múlva. Az első kötetemben a víz volt a központi motívum, ami az időt jelképezi. Az ember a vízben nehezen tud futni vagy haladni, mert a megváltozott közeg lassítja a mozdulatait. Ha valaki sokat emlékezik vissza a múltra, a múltban él, akkor a jelenben nem igazán tud cselekedni. Ezt a párhuzamot akartam a kötetben kifejezni. A versek mellett jelenleg a FISZ Világirodalmi Sorozatának egyik szerkesztője vagyok, amit Lesi Zoltánnal, Urbán Bálinttal és Zelei Dáviddal együtt indítottunk el, és aminek a különlegessége talán az, hogy a könyvek kiadása mellett különböző kísérőrendezvényekkel is igyekszünk népszerűsíteni a világirodalmat, például szeptembertől havi rendszereséggel megrendezésre kerülő műfordító műhelyünkkel, aminek első alkalmát Nádasdy Ádám vezetésével május végén tartottuk meg.
H.Á.: Tizenakárhány éve írok, elsősorban verset, de prózát is. Volt egy korai kötetem, kisebb-nagyobb sikerek, aztán egy nagy szünet, közel tíz év. Talán most találtam meg azt a hangot, amivel ezt a világot, ami a fejemben létezik, tényleg rögzíteni is tudom. Született közben egy kislányom is, ez is sokat segített. Egy érési folyamat volt, letisztultak a dolgok. A következő kötet, „A“ kötet már nagyrészt készen van. Bólintottak már rá fontos helyeken, jó lenne, ha jövő tavaszra, a Könyvhétre megjelenne.
M.F.: Általában az irodalmi közegben az alkotók már eleve írásra készülnek, így folytatják a tanulmányaikat, ebben a körben mozognak. Én nem így indultam. Igazából néhány éve veszem csak komolyan az írást. Korányi Mátyás, a dokk.hu főszerkesztője talált meg – amikor félve feltettem az oldalra pár verset – és vett rá, hogy vegyem magam komolyan. Azt gondolom, hogy hármunk versei közül, az enyémek a legkevésbé érettek. Van még mit tanulnom. Keveset is publikáltam, relatíve az elején vagyok ennek az egésznek és rengeteg mindent csinálok emellett. Alternatív színház (Szimpla Színház – a szerk.), cikkek a Magyar Narancsnak és a Kultúrpartnak, éneklés, pr-kommunikáció. Kevés időm is van írni meg olvasni. Egyelőre elég naívan állok az íráshoz, de azt mondhatom, hogy nem naív a költészetem. Egyébként mindhárman FISZ (Fiatal Írók Szövesége – a szerk.) tagok vagyunk, de a közös munka – hogy megtaláltuk egymást – mintha a véletlennek volna köszönhető. Véletlenek, persze nincsenek.
Mi a kapcsolódási pont Ricardo Parra-val és ezzel az aprócska galériával, a TOBE Gallery-vel?
M.F.: Az első esten még Szabó Imola Julianna is velünk volt. Ő most egy workshop-ot tart egy irodalmi táborban, ezért nincs velünk. Az ő ötlete volt a Háttal a tengernek cím. Nem mondanám, hogy a víz téma jellemző az írásaink zömére, bár Zitánál a tenger a fő motívum az első kötetében. Arra gondoltam, hogy aki háttal áll a tengernek az milyen élethelyzetben, lelkiállapotban van? Ez a cím annyi mindent kifejez. Ez az a gondolati kör, amire felfűztük a verseinket és nem konkrétan a tenger maga. Az IF Kávézóban tartott első közös estünkön járt Tomas Opitz, a TOBE Gallery egyik tulajdonosa és látva az analógiát Parra fotói és az estünk között, elhívott minket. Amikor feltérképeztük a helyszínt és láttuk Ricardo Parra képeit, nagyon meglepődtünk, hogy mennyire összecseng a képi világa a verseink hangulatával.
I.Z.: Parra képeiről nekem Alessandro Baricco Tengeróceán című könyvének festője, Plasson jut az eszembe, aki tengervízzel próbálta megörökíteni a tengert. Korábban portrékat készített, és először mindig az emberek szemeit festette meg, ezután pedig szinte magától kirajzolódott az arc többi része. A hatalmas víztömeg lefestéséhez azonban sokkal nehezebben tudott hozzákezdeni, és egyfolytában azon gondolkodott, hogy hol lehet a tenger szeme, a kezdet, amiből minden kiindul. A képeket elnézve az az érzésem, hogy Ricardo Parrát is ez érdekli. És talán ez az, ami bennünk is közös.
H.Á.: Az est alatt nézegettem a fotókat: Atlanti-óceán, Csendes-óceán, Karib-tenger. Elképzeltem, hogy Ricardo kisétál ezekhez a vizekhez, megáll és belefényképez a látványba. A felolvasás alatt azon gondolkodtam, hogy mi ugyanezt csináljuk, csak versben. Ott van az a nagy valami, egy statikus, nyugodt kép, aminek a belsejében annyi minden történik láthatatlanul, odamegyünk és kifényképezzük egy kis szeletét, az esszenciáját. De a versben inkább fordítva van, mint a képen: ami a képen nem látszik, a versben csak az látszik. Fotósként sokszor csodálkoztam már rá erre a keresztnarrációra vers és kép között.
Milyen lesz a következő felolvasás? Várható valami újdonság?
H.Á.: Mindannyian tevékenykedünk egyéb művészeti ágakban is. Szeretnénk valami vizuálisat is behozni az estek tematikájába. Képet, mozgóképet. Szeretnénk, ha egyre több társművészet ivódna az estjeinkbe, mert folytatás lesz. Ősszel ismét jövünk.
