Magyarok a Barcáért; Rendezte: Kocsis Tibor
Aki látta Kocsis Sándor briliáns ollózó mozdulatát Kozák Lajos fázisfotóján, most megnézheti ugyanezt éles szituációban is, s viszont: aki nem hitt a szemének a Magyarok a Barcáért egyik archív felvételét látva, annak érdemes kilátogatnia a Millenárisra. A kiállítás a magyar foci első ötven évét felölelve az 54-es világbajnoki döntő elvesztéséig tart, Kocsis Tibor dokumentumfilmje pedig innentől lesz igazán érdekes, A labdarúgás művészete és a Magyarok a Barcáért tehát akarva-akaratlanul is kiegészítik egymást. A legfontosabb különbség persze a szemléletből adódik: míg Kozák Lajos fényképei, esztétikai értékük mellett, főként sporttörténeti vonatkozásuk miatt érdekesek, addig a Magyarok a Barcáért azért, mert Kocsis Tibor elsősorban három nagyszerű ember – s csak másodsorban három sztárjátékos – személyes hangvételű portréját rajzolja meg: Kocsis Sándorét, Kubala Lászlóét és Czibor Zoltánét.
A Magyarok a Barcáért is a labdarúgás hőskorából indít, de mivel a 20. század első feléből értelemszerűen kevesebb anyag maradt fenn, a fellelhetőek jó része, különösen az Aranycsapat felvételei pedig már ismerősek lehetnék máshonnét, Kocsis Tibor sehol sem időzik többet a kelleténél, s filmje nagy léptékkel halad a berni döntő, a focialista forradalom és az 56-os szabadságharc felé – a focialista forradalom témakörét egyébként Benedek Szabolcs azonos című, nagyszerű regénye vesézte ki legutóbb. A Vasas kiválóságai, Puskás, Czibor és Kocsis a disszidálást követően Spanyolországban maradnak, s bár a magyar szövetség bevonja a játékengedélyüket, Kubala átsegíti őket a nehéz időszakon. Puskás a Reál Madridban folytatja pályafutását, de életét innentől már a Puskás Hungary követi nyomon, Kocsis és Czibor pedig, csatlakozva a Kubala fémjelezte Barcelonához, a katalán klub nagycsapattá váláshoz vezető útját kövezi ki.
Habár a Magyarok a Barcáért mindenekelőtt Kocsis, Kubala és Czibor személyiségére fókuszál, abban, ahogyan a három magyar klasszissal felálló Barcelona a Benficával szemben elveszítette a svájci fővárosban rendezett, 1961-es BEK-döntőt, Kocsis Tibor a magyarok sorstragédiáját fedezi fel. Úgy tűnik, nekünk nemcsak Mohács, de Bern is kell, s még ez akkor is igaz, ha az ellenfél vezetőjét történetesen Guttmann Bélának hívták.
Kubala László
A Magyarok a Barcáért története végig több szálon fut, de a dokumentumfilm első harmada Kubalára, a második Kocsisra, a harmadik pedig Cziborra helyezi a hangsúlyt. Kubala László még az Aranycsapat diadalmenetele előtt hagyta el az országot. Története, ahogyan a grundról a Fradi felnőtt csapatába, a zöld-fehérektől Csehszlovákiába, a rövid, hazai kitérőt követően az olasz menekülttáborba, majd onnét a Barcelonába kerül, minden szempontból hollywoodi filmbe illő. Kubala, aki játékosként és edzőként is sokra vitte a Barcelonában, és akinek az emlékét többek között a Nou Camp előtti életnagyságú szobor is őrzi, mindent másképp csinált, mint a többiek. Ő rúgta először a sorfal felett a szabadrúgást, ő torpant meg először a 11-es elvégzése közben és tőle ered a Barca-játékosokra jellemző labdatartás is, Josep Luis Nunez a Barcelona korábbi elnöke pedig nemes egyszerűséggel azt mondta róla:
Kubala miatt épült meg a Nou Camp.
Középső fiának, Carlos-nak természetesen nem egy legenda, hanem egy nem mindennapi apa volt, mégis elcsukló hangon beszél a filmben arról, hogy milyen sokat jelent számára a frissen nyírt fű és a bemelegítő krém illata. Kubala László unokái, Ján és Ferenc szintén futballoznak.
Kocsis Sándor
Kocsis Sándor a Barcelonában is a fejjátékáról híresült el, becenevét, az aranyfejűt is innét kapta, ennek ellenére – pontosabban: éppen ezért – minden edzésen gyakorolta a fejelést egy állványról zsinóron lógó labda segítségével.
Azt mesélték, ha felugrott, hogy befejezze a támadást, egy percig a levegőben maradt, hogy eldöntse, hova fejeljen.
Harminckilenc évesen fejezte be a pályafutását, de hiába a sikerek ellenére is szerény életmód, visszavonulását követően tragédiák egész sora éri: gyomorfekélyt diagnosztizálnak nála, de később kiderül, hogy rákban szenved, egy autóbaleset miatt pedig amputálják a bal lábfejét. Ifj. Kocsis Sándor végig könnybe lábadt szemmel beszél apjáról, mégis arra a legbüszkébb, hogy az ő fia is a Barcelona edzője – még ha csak utánpótlás szinten is.
Czibor Zoltán
Cziborról számos anekdota kering. A spanyolok egyszerűen bolond madárnak hívták, mert képes volt csak azért leülni a lelátóra a meccs kellős közepén, hogy egy ismerősével cseveghessen. Megegyezett az edzőjével, hogy amint megszerzi a második gólját a mérkőzésen, fogja magát és hazamegy, és mert Josep Luis Nunez, a Barcelona egykori elnöke is így emlékszik rá:
Czibor minden meccsen csinált valamit, elképzelhetetlen volt a Barcelona focija anélkül, hogy valami meglepetés történne, folyton valami újat mutatott.
Állítólag még az egyik itthoni bajnoki után mentegetőzött az ellenfél egyik tapasztalt védője azzal, hogy honnét tudhatná, mit tervez Czibor a labdával, ha még ő maga sem tudja, pedig nagyon is tisztában volt vele, mikor, mit és miért csinál: 56-ban még fegyvert is fogott, és ha rajta múlott volna, egyedül is hazazavarta volna az oroszokat. Karrierje után szinte minden idejét vendéglőjének, a Kék-Dunának szentelte, de még így is erős honvágy gyötörte.
Kocsis, Kubala és Czibor nevét a mai napig tisztelet övezi Barcelonában, s hogy mennyire így van ez, arról a Magyarok a Barcáért rendezője is meggyőződhetett, akárhányszor csak bemutatkozott. Igaza lehet a facebook-bejegyzés kommentelőjének: Kocsis Tibor, ezzel a névvel Messire jutsz még.
