Az újratemetett mártírok rokonai kegyeletsértőnek nevezték a tegnapi Közös siker elnevezésű ingyenes rendezvényt, amelyen az Omega és a Scorpions zenélt a Hősök terénél. Valóban lehet arról vitatkozni, hogy mennyire ízléses egy újratemetés évfordulóján rockzenés-táncos mulatságot rendezni, ráadásul még van elég jeles nap az idei évben, ha a rendszerváltás megünneplése a cél.
Lehetett volna például az augusztusi tűzijáték előtt egy nappal (Páneurópai Piknik évfordulója), de ugyanolyan megfelelő lett volna a köztársaság kikiáltásának, vagy a négyigenes népszavazás napja (tudom, akkor már hűvösebb az idő) és akkor talán még a rokonok felháborodására sem kellett volna számítani. Utólag már sopánkodni kár – énekelte a mélyenszántó szövegeiről messze földön híres Apostol együttes és ezúttal nem is vitatkozom velük.
Szóval akkor felejtsük el az időpontot. A két fellépő a német Scorpions és az Omega. Kétségtelenül két nagy név, akikkel a magyar közönséget könnyen le lehet kenyerezni, főleg úgy, ha ingyen van. A Kapcsolat-koncertek megszűnése óta igazából bármilyen ingyenes koncertre komoly társadalmi igény jelentkezik. De miért pont ők és mennyire jó ez nekünk? Tényleg ez a két zenekar a szabadság hangja?
A külföldi viszonyokhoz képest trendkövető, itthon trenddiktálónak számító Omega 1989-re egyfelől már jócskán túl volt sikerei csúcsán, másfelől éppen jóformán nem is létezett. Ezek persze nem jelentették azt, hogy azóta ne lett volna teltházas stadionkoncertjük, vagy visszatérő lemezük. De az Omega eleve abból a korból érkezett, amelyben a zenei teljesítmény abszolút mérője az eladott példányszám és a megváltott belépőjegy volt. Mindenesetre az Omega nem számított a keményen politizáló, ellenálló zenekarok közé – a nyolcvanas években a megújulással és üzleti vállalkozásokkal kísérletezgető együttes legalábbis semmiképpen sem volt a rendszerváltás hangadója.
A Scorpions-szal más a helyzet: a ’90 környékén sokadvirágzását élő német zenekar ugyan sikereit már egyre inkább balladáival aratta, de népszerűsége töretlen volt. Klaus Meine énekes pedig jó pillanatban írta a Wind Of Change-t ahhoz, hogy a fütyülős dal a Scorpions legnagyobb sikere és a glasznoszty egyetemes popzenei mementója legyen. A Scorpions ráadásul részt vett Roger Waters The Wall-jának 1990-es berlini előadásában is, amivel szintén a rendszerváltó zenekar imidzsét erősítették – még akkor is, ha a Pink Floyd-féle falnak eredetileg semmilyen politikai vonatkozása nem volt, de az újraértelmezés Waters lelkén szárad. Szóval a Scorpions-on kissé nehezebb fogást találni.
Csak ezzel az egésszel az a baj, hogy okoskodhatok én a fotelből születési évem slágerlistáiról és politikai történeseiről, de a gyakorlatban ez úgy működik, hogy senkit nem az apropó izgat. A lényeg a koncert, amiért nem kell horribilis összeget fizetni és a két zenekar, amelyiknek lemezjátszó híján is ismeri mindenki legalább három számát. A megemlékezés amúgy is nehéz műfaj, könnyű elrontani és éppen ezért nem is csodálkozunk, ha valakinek ismét sikerül.
