Ha majd lesznek kedvenc ételeink, azokat súgom a füledbe szerelmes szavak helyett, erre gondoltam, meg arra, hogy mikor tudok majd beleharapni egy szelet kenyérbe úgy, hogy ne szedjem le előtte a héját. Szerencse, hogy vannak kutyáim és sosem dobom ki a maradékot, idegen helyen pedig úgysem eszem egyedül. Lesz idő, amikor az orsótészta és a sárgarépacsíkok a levesben nem fognak kardokra emlékeztetni, ami azért furcsa, mert utoljára valamelyik általános iskolai kiránduláson láttam ilyesmit, amikor unottan átsétáltam egy régi váron. Bár mindig is közel állt hozzám a vívás, de mire én magamat eljárathattam volna edzésekre, már késő volt, legalábbis ezt mondták, hogy olyan, mint a balett, kell hozzá a gyermekkori laza izomzat.
Végül is szerencsém volt. Persze, ahogy vesszük.
Életben maradtam, mindenesetre, és ezt az életet illik tisztelni, sőt megbecsülni, ha másképp nem megy, hát lelkiismeret furdalásból, a gyerekem és az anyám miatt. Közben meg majd történik valami. Arra még nem jöttem rá, hogy mi, de elkezdek újra enni. Ugyanolyan véletlenszerűen, mint amikor abbahagyom.
Mindkettő torokszorító. Leszokni az evésről egy pillanat, visszaszokni évek.
Többször kezdtem el: megkeresni a város legpuhább kenyerét, zacskóban, szeletelve. Lehántani róla a héjat és olajba mártani. Vízzel lenyelni, mint a gyógyszert. Néhány nap múlva vastagon megkenem margarinnal, néhány darabka dzsemmel. Minimum két szelet egy evésre, ez az adag. Innen a spagetti még hónapokra van, viszont tartom a súlyomat, jó esetben.
Nincs táplálkozási zavarom: szorongok. Valószínűleg jobban, mint amit a testem rendesen elbír.
Kisiskolás korom óta nem értem, hogy miért születtem meg, amikor úgyis meg kell halnom. Ez a paradoxon azóta is csak bizonyos időtöltésekkel hidalható át.
És egyáltalán? Ki fog megtanítani arra, hogy hogyan csináljam? Ki tudja megmutatni? Hol lehet begyakorolni, hogy majd amikor itt az idő, lehetőleg ügyesen haljak meg?
Egész korán eldöntöttem, hogy mielőbb gyereket szülök: úgy tűnt, ez komoly erő. Tizenkilenc voltam, mikor megérkezett. Jól sejtettem: érte érdemes megenni azokat a kenyereket. A pszichológusom azt mondja, magam miatt is érdemes, de nem hiszek neki. Én magamnak túl kevés vagyok. Egyedül, nekem, semmi értelmem, ezt biztosan állíthatom.
Van családom, vannak barátaim, és olyan emberek, állatok és növények akik igénylik a gondoskodásomat, akik szeretnek, és akiket viszont szerethetek: ez is jó időtöltés, de közel sem olyan, mint gyereket nevelni.
Szülnöm kellett volna újra, de amikor akartam, nem sikerült.
Tegnapelőtt tudomásul vettem, hogy felnőtt a lányom. Megáll a saját lábán. Időnként segítségre szorul, és néha még kimoshatom a ruháit.
Új értelmeket kell keresnem az életemben. Vagy egyszerűen: ő lesz a háttérkép a lelkem monitorán, és sok minden mást fogok csinálni.
De mit?
Itt mindig elakadok. Aztán nyáron is bakancsot húzok, csak a cipőmet cserélem le, és elindulok a selyem nadrágomban füvet nyírni. Kitolom a hatalmas benzines fűnyírót, berántom. Észreveszem, hogy a selyemre nem tapad a nedves fű, nem úgy, mint a farmerre.
Úgyhogy hölgyeim, fűnyírás csak selyemben!
Este bemegyek a városba fagyit enni és meglátom, ahogy egy másik étteremben dolgozó pincér fiú épp rendel a kerthelyiségben. Ahogy int, abban nincs semmi feltételes mód. Megható ez a magabiztosság.
Ülök a fagyimmal, ők meg nagy szelet húsokat vágnak csíkokra. A tányér szélén ott a zöldségkupac, csak dísznek, amit én régen mindig megettem, még akkor is, ha azt sejtettem, hogy több tányéron is voltak már az enyém előtt.
Ezeket a képeket még mindig nehezen bírom könnyek nélkül.
Eldöntöm, hogy éttermet nyitok.
Éjjel arról álmodom, hogy vajon milyen áldozatot fogadna el tőlem az Isten, hogy visszaadja a jóízűen evést? És elvenne-e helyette valami mást?
Vagy csak annyi történt, hogy olyan sokszor büntettek igazságtalanul, hogy én magam elfelejtettem a bűntudatot, bűnösségem elismerését?
Megváltásra szorultságomban úgy döntök, ha egyszer mégis születik fiam, Ábel lesz a neve.
