Az egész a zsilipnél kezdődött.
Álltam a Deûle partján, néztem a hajót. Figyeltem, hogyan zsilipel a kapitány.
A Deûle majdnem olyan, mint egy folyó. Amikor azt mondták az itteniek, hogy ez nem is folyó, csak egy mesterséges, ember által épített csatorna, csodálkoztam.
Merthogy azt hittem, folyó.
Persze, ahonnan én jöttem, messziről, nagyon messziről, idegen földről, így mondják az itteniek, akik nem utaznak sehova, mert szerelmesek a szülőföldjükbe, szóval, arrafelé, ahonnan én jöttem, egész más fogalmaink vannak a csatornáról. A sivatagban, mint tudjuk, se folyó, se csatorna.
Legfeljebb szennyvízcsatorna a városokban, de az az utcák és a házak alatt kanyarog, láthatatlanul.
Álltam a Deûle partján, néztem a vizet. Meg a hajót. Nem egyszerű hajó volt az, hanem egy hosszú, lapos tengerjáró teherhajó. Uszály, így is mondhatom, de az uszály, a mi fogalmaink szerint, vontatóhajóhoz kapcsolódik. Ennek a hajónak viszont saját motorja volt. Motoros uszály, mondjuk így. Arrafelé, ahonnan én jöttem, nem nagyon ismernek ilyet, magam sem láttam hasonlót korábban.
Hatalmas egy hajó volt, az már igaz, árut vitt, ki tudja, hova.
Szóval, néztem a hajót, meg a vizet. Aztán egyszerre csak ott állt mellettem. Az angyal. Kicsi volt, olyan, mint egy négyéves kislány.
Négyéves kislány, hófehér harisnyában, piros szoknyában, rövid, piros télikabátban. Még fehér, kötött sapkája is volt. Ilyen piros-fehér volt az egész jelenség. Az arca is piros volt, meg az orra is, kicsit.
December volt, hideg.
Ott állt mellettem. Igazából, először fel sem tűnt, hogy ott áll. Csak akkor vettem észre, amikor megszólalt:
– Miért van autó a hajó tetején? – kérdezte.
– Autó?
Valóban, ott volt egy autó a teherhajón, a hajó végében, a kapitányi kabin mellett. Egy teljesen mindennapi személyautó, amit úgy egyébként mindenki használ, a városokban, az utcákon, vagy éppen vidéken, országutakon, és, persze, autópályákon is.
Különösen hatott. Autó, ott, a teherhajó tetején. Vizen utazik, ki tudja, hova. Talán még a tengerre is kiviszik. Ez járt a fejemben.
Ő is ilyesmire gondolhatott. A tengerre! Hogy elviszik az autót a tengerre! És akkor az autó a tengeren is átkel! Eljut egészen messzire, addig, amíg partot nem ér az a motoros uszály.
Amíg ki nem köt a kapitány.
Ezeket a típusú teherhajókat általában egyetlen ember viszi, legfeljebb a családja segít neki, nem kell hozzá különösebb személyzet. A kapitány, aki valószínűleg egyben az uszály tulajdonosa is, ott áll a kabinban, belátja maga előtt az egész irdatlan hosszú fedélzetet, és a hajó előtt a vizet is. És a kabin mellett ott áll a saját gépkocsija.
Aztán amikor zsiliphez ér, akkor zsilipel.
Ez is természetes. Az egész olyan egyszerű: megvárja, amíg a víz megfelelő magasságú lesz a zsilipcsatornában, akkor a zsilip őre kinyitja a hajó előtt lévő kaput, az pedig bemegy a két zsilipkapu közé, és amikor bement a hajó, akkor mögötte becsukódik a kapu, és aztán a kapitány meg a hajó megvárja, hogy a zsilipcsatornában megfelelő szintű legyen a víz, ahhoz, hogy a második kapu is kinyíljon, és a hajó kimehessen végre a zsilipcsatornából.
Ilyen a zsilipelés.
Nézem, hogyan zsilipel a kapitány, közben meg ott áll mellettem az a kislányforma valaki, és azt kérdezi, minek is van ott a hajón az autó.
És a vizet bámulja.
Mintha látna abban a vízben valamit.
Zavaros az a víz, sárgás iszap kavarog benne, nem valami felemelő látvány.
– Nézem a sárkányokat – mondja.
– A sárkányokat? – kérdezem.
– Igen, a sárkányokat. Ott vannak a hajó alatt, látom őket. Megisszák a vizet, ezért lesz kicsi a víz itt, a két kapu között. Amikor meg azt akarják, hogy megint sok legyen a víz, akkor kiköpik, amit korábban megittak.
A négyévesforma kislány egyedül volt, nem láttam a közelben senki felnőttet. Azért is neveztem magamban angyalnak, mert olyan volt, mint aki a semmiből jött. Olyan volt, mintha csak álmodnék. Mintha álmomban láttam volna mindent, a kislányt, a hajót, a zsilipkapukat, a zavaros vizű csatornát, mindent.
– Honnan tudod ezeket? Honnan tudod, hogy a vízben sárkányok vannak, és ha vannak is, hogy mit is csinálnak ezek a sárkányok? – kérdeztem.
– Ó, már régóta ismerem őket. A sárkányokat. Mind a barátaim. Van olyan, hogy velük úszkálok a hajók körül. Olyankor ők is feljönnek a víz felszínére, nagyokat csapdosnak az uszonyukkal. Örülnek, hogy velük vagyok. Most nem úszkálok velük, mert hideg van. De nyáron! Nyáron sokat szoktunk lubickolni. Persze, amikor erre járok.
– Jársz másfelé is? Merrefelé?
– Majdnem mindenütt jártam már, ismerem az összes sárkányt az összes zsilipnél. Mind a barátaim. Nem félek tőlük még ennyire sem!
A hüvelyk- és a mutatóujját összeszorítja, úgy mutatja, milyen kicsit sem fél semmilyen sárkánytól.
Ahogy beszélgettünk, észrevétlenül múlt az idő. Amikor a zsiliphez kimentem, reggel volt, vagy legalábbis kora délelőtt. Most pedig már esteledik, látom, hogy a zsilip őre is felkapcsolta a lámpákat, fényárban úszik minden, az érkező hajósok így jobban tudnak tájékozódni.
– Reggelig leszek itt – mondja az angyal mellettem –, vagy lehet, hogy holnap délig. Akkor értem jön egy hajó. Tahitire utazom. Meglátogatom az ottani sárkányokat. Voltál már Tahitin? Tudod, az egy sziget.
– Arrafelé is vannak sárkányok? – kérdezem. Nem válaszolok a kérdésére, mert nem akarom, hogy megtudja, még soha, semmilyen szigeten nem voltam eddigi életemben.
– Sárkányok mindenütt vannak – vonja meg a vállát az angyal, és most először néz rám, az arcomba, kíváncsian. Talán a kérdéséről már el is feledkezett. Vagy mindent tud rólam, azt is, honnan jöttem, miféle vidékről, és azt is, hogy még soha nem jártam semmiféle szigeten, pláne nem Tahitin. Hosszan az arcomba néz, a szemembe, aztán azt mondja:
– Fura, hogy a felnőttek igazából nem is hisznek a sárkányokban. Pedig mindenféle régi rajzokban is ott vannak a sárkányok, meg a mesékben is sokat beszélnek róluk. Mégsem hiszik el, hogy mindig is voltak sárkányok, meg, ha voltak, akkor lesznek is, mindig.
Miközben ezeket mondta az angyal, újabb és újabb hajók, motoros uszályok jöttek a zsiliphez. Figyeltem őket, ahogy szép nyugodtan kivárják a sorukat, néztem, hogyan emelkedik, és hogyan süllyed a víz a zsilipcsatornában, hogyan nyílnak, hogyan csukódnak a kapuk. Nehezen nyíltak, és nehezen csukódtak a kapuk, lassan süllyedt, és lassan is növekedett a víz szintje a zsilipek között.
Mindenhez idő kell, gondoltam magamban, nem lehet semmit sem sürgetni.
– Mindenhez idő kell – mondta mellettem az angyal, mintha olvasna a gondolataimban. – Nem lehet semmit se sürgetni – tette hozzá, és közben a szemembe nézett. Majdnem úgy, mintha kicsit csúfolódna velem.
Időközben megvirradt, sőt, a reggel is elmúlt, a zsilip őre már rég kikapcsolta a reflektorokat. Ködös, nyirkos idő lett, kellemetlen, fagypont körüli hőmérséklettel, bárhogy is öltözik fel ilyenkor, mindenképpen fázik az ember.
– Éppen valami ilyesmire gondoltam, amit mondtál, mármint arra, hogy szükségünk van az időre, semmit sem lehet sürgetni – mondtam jó hangosan az angyalnak. Szinte kiabáltam, mert egy közeledő teherhajó motorja akkora zajt csapott, hogy már a saját szavamat is alig értettem.
Az angyal nem válaszolt. Csak nézte a közeledő hajót, aztán tett néhány lépést a csatorna széle felé.
Itt, a Deûle partján, a zsilipnél, végig korlát van. A korláthoz közel álltunk, éppen azért, hogy jobban lássuk, hogyan is zsilipelnek a hajók.
Az angyal, mielőtt bármit is tehettem volna, átbújt a korlát alatt. Ott állt, egészen a csatorna szélén. Alatta a zsilipkapuk közötti irdatlan mélység.
– Gyere vissza! – kiabáltam rá. – Azonnal bújj vissza a korlát mögé!
És már léptem is oda, hogy a korláton átnyúlva megragadjam a karját. Úgy éreztem, vigyáznom kell az angyalra. Mégiscsak egy négyéves kislány, gondoltam magamban.
De akkorra már nem láttam őt, sehol.
Sűrű köd vett körül, olyan sűrű, hogy még a korlátot is alig láttam magam előtt. És nagyon hangosan zúgott előttem az éppen akkor zsilipelő hajó motorja.
Akaratlanul is visszaléptem a korláttól. Az a zaj! Úgy éreztem, hogy az agyamban zakatol az a motor.
És az a köd! Olyan volt körülöttem minden néhány másodpercig, mintha csak megvakultam volna.
*
Ma is gyakran kijárok a Deûle partjára, oda, a zsiliphez, ahol az angyallal találkoztam, egykoron.
Titokban azt remélem, újra megpillanthatom őt, újra beszélgethetek vele, ugyanúgy, mint akkor, amikor olyan váratlanul tűnt el a szemem elől.
Szorongva gondolok vissza erre a furcsa találkozásra. Mindig az az érzésem, nem tudtam kellőképpen vigyázni rá.
Miután abban a ködben és zajban elveszítettük egymást, azon a furcsa napon, amikor is az idő olyan észrevétlenül és különös módon telt, hazatérve a csatornához közeli otthonomba kétségbeesetten figyeltem a híradásokat, a televízió és a rádió hírműsorait. Azt hittem, hogy a hírekben beszámolnak majd egy négy év körüli kislány eltűnéséről, és kérik a kisváros lakosságát, segítsenek a felkutatásában. Napokon át figyeltem az újságokat, az interneten is újból és újból rákerestem az eltűnt személyek listájára, hátha megpillantom a fényképét ennek a különös idegennek, aki azt állította magáról, hogy még a sárkányok is a barátai. A hírek újból és újból számomra közömbös dolgokról, leginkább politikusok beszédeiről szóltak, az eltűnt személyek között pedig azóta sem fedeztem fel az ő fényképét.
Mintha nem is hiányozna senkinek.
Lehet, hogy csak álmodtam ezt a találkozást.
Néha már-már azt gondolom, nem is láttam az angyalt soha, soha életemben, és nem beszélgettem vele ott, a Deûle partján, a zsilipelő hajókat figyelve.
És éppen ez a gondolat adja a számomra a reményt!
Mert, ha tényleg csak álmodtam őt, a különös idegent, akkor még visszatérhet: újból, váratlanul akár, akkor, amikor álomra várva végre elnyugszom, és lehunyom a szemem.
