Be kell valljam: az At The Idill’s End című friss Gustave Tiger-album első meghallgatása olyan élményt okozott, mint nyers, villogó tigrisbőrt visszafelé simogatni – megváltoztatta éltem, ha másért nem, hát azért, mert azóta kétnaponta meghallgatom. Volt világok iránti hamis és szép nosztalgiáról, pop és punk viszonyáról, Tzaráról és a verseket éneklő Cseh Tamásról beszélgettünk a négy tagú banda énekes-basszusgitárosával, Szabó Csabával és énekes-gitárosával, Dorozsmai Gergővel.
– Hogyan sikerült megfektetnetek Mária Teréziát, és miért pont őt választottátok? Feltéve ha tényleg ő az a borítón.
– Csaba: Hát, a borítóra mindenképpen egy befolyásos és méltóságteljes nagyasszonyt szerettünk volna valami szép kosztümben, úgyhogy Mária Terézia kézenfekvő választásnak tűnt. Az előző lemezen ugye a trónoló Madonna van egy rozmárral, csak mondjuk nem trónol. Jó lenne ezt a hagyományt folytatni a jövőben, mint mondjuk a Roxy Music, nekem vannak is ötleteim, remélem hogy, lemez is lesz hozzájuk. A borítót amúgy Szurcsik Erika készítette, aki amellett, hogy őrülten menő képzőművész, kábé úgy november vagy december óta az énekesnőnk is, és ilyenkor ugye szokták mondani, hogy az ő közreműködése új szintre emelte a zenekart, vagy valami más efféle, de hát inkább arról van szó, hogy gyakorlatilag azóta van egyáltalán zenekar szerintem, mióta ő belépett, hiába volt előtte egy EP-nk, a Mitanni Mares, ami egyébként nem is lett rossz, sőt, igazából tök jól sikerült. De az biztos, hogy amit elképzeltünk, annak a negyedét sem tudtuk volna megvalósítani nélküle, és nem is csak azért, mert egy csomó szám eleve az ő hangjára íródott, hanem mert konkrétan őt képzeltük el, érthető, remélem.
– Azt hiszem értem, igen. A zenéteket régebben katedrálispunkként jellemeztétek. Erről az jutott eszembe, hogy egyszer hallottam Jack White-ot templomban túlhangosítva játszani. Az vajon katedrálispunk volt?
– Gergő: Mi még nem játszottunk templomban, bár nem lenne rossz, csak gondolom, nem engednének be sehova. De ha megpróbálnék gondolkozni egy tulajdonképpen nem létező műfajról, akkor azt mondanám, hogy az, hogy valami katedrálispunk vagy nem, az nem feltétlenól függ attól, milyen környezetben hangzik el a zene. A The White Stripest amúgy nagyon szeretem, de szerintem az nem punk. Nem tudom, Jack White szólóban mit játszik, de valami bluesra tippelnék. Szóval a kérdésre a válasz: valószínűleg nem!
– Csaba: Én mondjuk már szeretnék elhatárolódni ettől a katedrálispunk-dologtól, viccnek szántam és egy konkrét számra vonatkozott, elnézést kérek érte.
– Oké, a katedrálispunkot megpróbálom elfelejteni. Viszont azt írták rólatok, hogy „a Gustave Tiger vonzódik az egykor virágzó, mára letűnt világokhoz.” Muszáj megkérdeznem: vonzódtok? Pontosan mi ragad meg benneteket a Kr. e. 1550 körül Asszíria és a Hettita állam között létrejött, a zagrosz hegységből levándorolt hurrita törzsek által lakott Mitanni Birodalomban?
– Gergő: Engem minden ilyesmi megragad, eléggé nosztalgikus alkat vagyok.
– Csaba: Nem is maga a Mitanni Birodalom a fontos, mármint az a dal inkább szól vagy szólhat arról is, hogy mennyivel jobb volt gyerekként a Szinuhét olvasni Mitanniról, Babilonról meg a hetittákról meg egy csomó más menő dologról, mintsem valami nyomasztó, sivár szocióizén unatkozni, mit tudom én, Bodor Ádámtól vagy akárkitől, most hirtelen Bodor Ádám jutott eszembe valamiért, elnézést kérek a rajongóitól. De amúgy ez nagyjából stimmel, igen, mármint a zenekarnak tényleg alapélménye a nosztalgia, illetve nem idegen tőlünk a pátosz sem, ugyanakkor azért ez nem egy ilyen történelmi metálegyüttes, hogy mondjuk végeláthatatlan eposzokat szándékozunk írni az Agincourt-i ütközetről meg a Szent Bertalan éjszakájáról vagy ilyesmi. Szóval nem kell, hogy zengjenek az ég irtózatos harsonái, miközben mi jelentőségteljes dolgokról mennydörgünk és fontos történelmi összefüggésekre mutatunk rá, hanem ez inkább ilyen zsibbadt, nemtörődöm nosztalgia. Nagyjából annyit takar, hogy ami itt és most van, az unalmas, ami máskor és másutt volt, mondjuk 1982-ben egy középnyugati amerikai kisvárosban vagy 1841-ben Párizsban vagy Krisztus előtt háromszázban a világ segglyukában, az sokkal érdekesebb. De a legjobb igazából sosem volt világok iránt hamis és szép nosztalgiát érezni, mint tette azt rendkívül magas színvonalon a zenekar nagy példaképe, Szomory Dezső.
– Ha már Szomory: hogyan születnek a szövegeitek? Néha úgy érzem egy kiugrott ókorkutató és/vagy Tzara-rajongó első – amúgy ígéretes – szárnypróbálgatásait hallanám.
– Gergő: Én csak akkor írok szöveget, ha rá vagyok kényszerítve, mert mondjuk pár óra múlva koncerten el kell énekelnem a számot, vagy föl kell venni stúdióban. Amúgy állandóan írogatom a hülyeségeimet, de dalszöveg egészen az utolsó pillanatig nem kristályosodik ki belőlük. Nem tartanám magam Tzara-rajongónak, bár amit ismerek tőle, szeretem. De ha már itt tartunk, a korból Apollinaire, Aragon, Éluard.
– Csaba: Én szövegszerkesztő segítségével írom ezeket. De amúgy nem annyira érdekelnek a dalszövegek, mármint ha van egy-két megjegyezhető sor, meg nem akkora eget verő baromság az egész, hogy tényleg konkrétan szégyelljem magam, akkor már boldog vagyok. Ez vonatkozik a saját dalszövegeimre is, meg azoknak a számoknak a szövegeire is, amiket szeretek.
– Mit gondoltok, milyen lesz a punk húsz év múlva? Tegnap láttam egy graffitit a Facebookon, ez volt kiírva a szokásos göcsörtös betűkkel egy betonfalra: Punk is Dad.
– Csaba: Nem annyira szeretem a szóvicceket. Olyan jó biztos nem lesz, mint ’77 és ’80 között, de hát istenem.
– Gergő: Húsz éve is már nagyjából olyan volt, mint most, szerintem húsz év múlva sem lesz nagyon más. De a punk attitűdhöz nincs mit hozzátenni, meg a popzenéhez se nagyon, játszani kell aztán kész! Láttam ezt a fotót én is, nem találtam különösebben szellemesnek, mondjuk lehet, hogy csak nem értem.
– Maradjunk a haldokló(?) punk és a pop viszonyánál. Ha a katedrálispunk, akarom mondani az attól elhatárolódó Gustave Tiger popzene, akkor micsoda a Kispál és a borz vagy Beyoncé?
– Gergő: Ők is popzene, miért ne?
– Meggyőztél. Van szerintetek a populáris zenében lehetőség az aktuális társadalmi berendezkedés kritizálására? A punk sokak számára ezt jelentette, ha jól sejtem, ugyanakkor mintha a Gustave Tiger munkássága viszont azt állítaná: nem, nincs.
– Gergő: Mi nem állítunk a populáris zenéről semmit igazából, a popzene bizonyos részében van társadalomkritikai potenciál, más részében nincs. Biztos a miénkben is van potenciál, de minket ez egyáltalán nem érdekel. Eleve a zene léte kritika, hiszen élettapasztalataink nagy része egy érdektelen világhoz köt minket, ezzel szemben zenélni viszont sokkal jobb és érdekesebb – de akkor meg miért foglalkozzak a zenében azzal a világgal, ahonnan elindultam?
– Csaba: Biztos van, mindenről lehet csodálatos popszámot írni, a geci Thatcherről, az aznapi reggelimről, a ragasztószívásról, meg arról, hogy a szakítás után erős, független nő leszek, szóval tökmindegy. Szerintem a punkban sincs több társadalomkritika, mint akármilyen popzenében. Persze most arra a punkra gondolok, amit hallgatnak is az emberek, nem az ilyen foglaltházas csörömpölésre. De oké, van egy csomó politikus zenekar, amiket szeretek, csak ezt nem szívesen vallom be, meg igaziból nem is az érdekel, hogy ők mit tudom én, trockisták, hanem hogy akkora refréneket írnak, hogy csoda, hogy azzal még nem sikerült megdönteni a kapitalizmust. De amúgy lehet, hogy most összekevertem vagy összemostam a társadalomkritikát a direkt politizálással, bocsánatot kérek az olvasóktól.
– Megkapó, amit a refrének erejéről mondasz… De milyen egy igazán jó refrén és riff? És ami még nagyon érdekelne: melyik a Guns N’ Roses legdögösebb gitárriffje (na jó, lehet más zenekaré is)?
– Gergő: Egy jó refrént lehet együtt énekelni a zenekarral koncerten vagy egy bulin, ha játsszák. Én szeretem ha van benne dob meg torzított gitár is. Kedvenc gitárriff? Deep Purple: Space Truckin! Judas Priest: Breaking The Law!
– Csaba: Olyan a jó refrén, hogy az majdnem mindennél jobb.
– Na tessék, a Judas Priest is törvényt bontana a csodás popriffekkel, miközben itthon Cseh Tamásból lett az új PANKKK. Mármint a kormány vadi új könnyűzenét támogató programja róla kapta nevét. Mit gondoltok erről?
– Gergő: Erről Csabi nemrég posztolt is tumbleren, egyetértek vele, de én is elmondom: Cseh Tamásnak a popzenéhez sok köze nincs, ugyanúgy, mint ahogy például Bob Dylannek sincs köze a költészethez. Könnyű ezeket összekeverni, vigyázni kell!
Részlet a posztból: „Bizonyára csodálatos ember és művész volt a Tamás, a valamelyik generáció nagy krónikása, óh, azok a gangok, azok a kávéházak, azok a nyarak, azok a szerelemek, azok a felejthetetlen vörösboros esték az építőtáborban, és hát azt se hallgassuk el, hogy még voltak színvonalas tévéjátékok, egy egész országot ültetettek a képernyő elé!, hát mit tudom én, hála a jó istennek ez engem nem érint, nem érdekel, viszont van egy nagy rakás halott popzenészünk mondjuk a Flipper Öcsitől a Barta Tamásig és tovább, szóval én nem értem, miért nem azokról nevezték el ezt a könnyűzenei programot, és miért egy olyan emberről, aki verseket, mondom, kibaszott verseket énekelt felnőtt közönségnek színházakban, gondolom, elsősorban szovjet mintára,ami lehet tök jó, meg színvonalas, és megérinthet, meg biztos sok fontos dolgot elmond arról a korról, amiről fontos dolgokat mond el, de egy dolog tutira nem lehet: popzene.”
– Csaba: A téma további vonatkozásai, tehát hogy kell-e egyáltalán állami pénz a popzenébe meg ilyesmi, már nem nagyon érdekelnek, és nem is értek hozzá egyáltalán.
– Az énekelt versekről jut eszembe: ki írta a csodálatos és komoly lételméleti kérdéseket feszegető Clitoris Crucifix című dal szövegét, és mit csinált előző este? Továbbá: kiről szól a szám?
– Csaba: A mindannyiunkban ott élő Bryan Ferryről szól leginkább, nagyon fontos téma, sokakat érint.
A szöveg: The fallen god of tennis clubs / Lives near the Pamphylia bay / In a tower built of narwhal bones/ And he sings all day: / Clitoris Crucifix
– Hogy került a lemezetekre az amerikai lo-fi királynő és avantgárd énekes-dalíró Azalia Snail?
– Gergő: Amikor eldöntöttük, hogy nagylemezt csinálunk, az is eldőlt, hogy bevezető és epilógus is lesz rajta, meg akartuk adni a módját (azért a konceptalbum túlzás lett volna). Az intrónak pedig egy drone-os zajkölteményt szántunk, aztán szóba kerültek az élő fúvósok, kb. az Urban Sax mintájára. És a szöveg? Csináltam egy angol nyelvű Rimbaud-átiratot pár hónapja, ami pont illett a drone-hoz. Viszont ezt inkább egy anyanyelvi beszélőnek szántuk, hogy szépen kijöjjön a szöveg ritmusa, hogy jól szóljon. Azalia Snail pedig régi jó ismerősünk, mióta Csabi szervezett nekik egy koncertet Budapesten. Amikor írtunk neki, éppen nászúton volt, de válaszolt! Pár napra rá küldte is a felvételt – nagyon szép lett.
– Ez elég tudatos művészi koncepcióról árulkodik. És milyen kreatív csapat áll a klipjeitek mögött?
– Csaba: Hú! Hát igen, talán furcsa lehet, mi több, ilyen tenyérbemászó fontoskodásnak tűnhet, hogy alig több, mint egy éve létezünk, és már három klipet csináltunk, de ez tök jó móka, nem kerül gyakorlatilag semmi pénzbe, és így többen meghallgatják legalább azt a számot, amihez a klip készült. Tényleg jó szívvel ajánlom minden kezdő zenekarnak! Mondjuk nekünk van erre egy emberünk, aki eddig az összes klipünket csinálta, ami jelentősen megkönnyíti a dolgunkat, úgyhogy még kettőt-hármat biztos készítünk idén. Tudom, hogy most nem válaszoltam érdemben egyik kérdésre sem, de sajnos nem tudnék pókerarccal, halál komolyan arról értekezni, hogy milyen művészi koncepciót valósítunk meg a videókban, mert hát nagyjából semmilyet. Mondjuk a Clitoris Crucifixhez írtam egy tök jó stáblistát, az már majdnem művészet, és senki nem dicsérte meg.
– Én most mindenesetre megdicsérem. Játszhatnánk egy asszociációs játékot, mert bennem maradt pár elég fontos téma. Mi jut eszetekbe Ligeti Györgyről?
– Gergő: Cluster.
– Csaba: Ezen gondolkodnom kellett egy csomót, úgyhogy valószínűleg nekem nem jut eszembe semmi Lehár Ferencről.
– …a Green Dayről?
– Gergő: a Brainstew című szám.
– Csaba: Az első budapesti koncertjük, ahol Billie Joe letolta a nadrágját.
– …globális felmelegedés?
– Gergő: Kaukázus.
– Csaba: Máig nem teljesen értem sajnos.
– …a híres illusztrátor, Gustave Doré?
– Gergő: Don Quijote.
– Csaba: Pantagruel.
– … Jézus Krisztus utolsó megkísértése?
– Gergő: Jézus Krisztus Szupersztár!
– Csaba: Nekem is!
– … dada?
– Gergő: ELTE. Én amúgy nagyon sok avantgardista dolgot bírok, talán a dada pont nem ilyen.
– Csaba: Valami öreg, tehetségtelen, szomorú alkoholista szarral keni össze magát.
Az At The Idyll’s End 2014 május 9-én jelent meg, itt hallgatható, letölthető. A Gustave Tiger tagjai: Szurcsik Erika, Dorozsmai Gergő, Mezősi Péter, Szabó Csaba.
