Szávai Géza Kivégezzük nagyapádat című regénye negyven éve íródott, és most 2014-ben jelent meg. A szerző az Írók Boltjában mutatta be régi-új könyvét, majd meglepő őszinteséggel beszélt az 1977-ben befejezett regény kiadásának nehézségeiről, a szöveghez való viszonyáról, identitásproblémákról.
Bán Magda, Szávai Géza és Vári György a Kivégezzük nagyapádat c.regény bemutatóján, Fotó: Pont Kiadó
A Kivégezzük nagyapádat című regényt 1977-ben fejezted be, de akkor ebben a formában nem jelenhetett meg. Az eredeti címe is más volt. Mi történt ezzel a regénnyel és a címmel ’77-ben?
Az eredeti címe Progéria volt. A progéria egy egészen ritka gyerekbetegség: tizenhárom éves koráig a beteg átmegy az emberi élet minden fázisán. Gyerekkori aggság ez. A regénybeli szereplők sem tudják, mi ez a betegség, egyszerűen csak meghal – aggkori végelgyengülésben! – ez a székelyföldi gyermek. Különben nem a betegség nevét akartam regénycímnek akkor sem, amikor írtam. Ezt a könyvet huszonnégy éves koromban (’74-ben) kezdtem el, ’77-ben gépeltem le végleges formában. Nem lehetett abban a különös történelmi korban olyan címet adni, amelyben szerepeljen ez a szó: Kivégzés. Érdemes megnézni a Ceausescu diktatúra éveiben publikált könyvek „óvatos” címeit. A Kivégezzük nagyapádat akkor nem jelenhetett meg, azt mondták a kiadóknál, hozzak más kéziratot. Aztán évekkel később egy másik kötetbe, több más történet mellé sikerült betenni, és így mégis megjelenhetett. A progéria szót senki sem értette, utóbb olykor még bibliográfiai felsorolásokban is úgy láttam viszont, hogy: drogéria… Sokáig, négy évtizeden át nem foglalkoztatott ez a regényem. Tavaly ősszel végre újraolvastam, és akkor „restauráltam”, megkapta azt a címet, amire eredetileg gondoltam. A szöveg restaurálása olyan dolgokra vonatkozott, hogy ’77-ben például nem írhattam le, hogy Isten… Ám, ha egy ógörög istent, Kronoszt szerepeltettem, az átment a cenzúra rostáján. Kronosz valamiféle, a kommunisták által is elfogadott kulturális hagyatéknak számított. De ha a regény székelyföldi szereplői Istent emlegették, az már közvetlen „politikai veszélyt” jelentett a túlbuzgó cenzúra számára. Én közben újabb regényeket írtam, olyanok is akadnak, amelyet azóta se adtam ki a kezemből, de most sorra meg fognak jelenni. Magát a Kivégezzük nagyapádat lényegében elfelejtettem, és ha olykor emlékeztem is rá, már az emlékezés is nyomasztó hatással volt rám.
Mi volt ennek a nyomasztó hatásnak a fő oka? És mi történt most, 2014-ben, hogy végül is ezzel az új címmel megjelenhetett?
Sok és összetett az oka. Alapvetően egy „másfélfél-unokatestvérek” közötti házasodás is volt a családunkban – miként a regényben – , és efféléket nem szívesen bolygat az ember. Amikor annak idején anyámék elolvasták a regényt, „kollektíven”: családilag zokogtak. Én erre akkor annyit mondtam hárító humorral, hogy semmi baj, a zokogás jót tesz a tüdőnek. Szóval nem mutattam, mert nem éreztem megbánást, amiért regénybe írtam ezeket a jellegzetes és lényegében rejtegetett családi motívumokat. De maga a tény és a „környezete” engem is nyomasztott. A regény különben nem önéletrajzi, de sok valós elem van benne, és ez is zavart, amikor eszembe jutott az évtizedekkel ezelőtt írt Kivégezzük nagyapádat. Most se jókedvűen beszélek ezekről a regény mögött meghúzódó élettényekről. Ilona, a feleségem másfajta alkat, mint én. Mindig biztatott, hogy olvassam újra, és adjam ki ezt a regényt. Én nem akartam. Egyszer ezen össze is vesztünk, és azzal „nyugtattam”, hogy a statisztika szerint ő túlél engem, mert a nők tovább élnek, mint a férfiak, lesz tehát pár víg özvegyi éve. Erre stílusosan visszavágott, mondván: „én azt meg is érdemlem!”. És azt sem felejtette hozzátenni: „és akkor majd kiadom a Progériát.” Végül újraolvastam és elcsodálkoztam, hogy mennyire regény ez a szöveg. Úgy gondoltam, hogy négy évtized múltán is vállalható, sőt.
A fülszövegen azt olvashatjuk, hogy akkoriban nem kedvezett a kiadásnak a kritikai tevékenységed. Ez mit jelent pontosan? Magadra haragítottad a kiadókat az éles kritikákkal?
A visszatekintő jellegű Torzmagyar című kritika- és esszékönyvemben azzal indokoltam ifjúkori nagy elszánásomat és elkötelezettségemet a kritika műfajának, hogy „nincsenek kilencven éves balerinák, és nincsenek húsz éves nagyregény-írók”. Ezért prózaírásra készülő fiatal, húszéves ember miközben beleolvassa magát a magyar irodalomba, ezt jegyzeteléssel és véleményalkotással, tehát kritikaírással is megteheti. Ma is fontosnak tartom ezt a felvetésemet. Jó iskola – és az irodalmi közéletre nézvést igen hasznos tevékenység – volna a fiatal irodalmár számára. Én huszonegy-két éves koromtól két-három évig valami fergeteges kritikai lerohanást végeztem. Heti három-négy kritikát írtam, „folyt a vér”. Az akkori teljes erdélyi irodalmat magamra haragítottam, néhány nagy formátumú író kivételével. A mai napig érzem ezeknek a kritikáknak a következményeit. Akkoriban sok ajtó bezárult előttem ezek miatt. Állandó viták voltak a személyem körül. A Torzmagyar című kötetembe bevettem a vitákból is némelyiket. Annyi hátrány ellenére ma sem bánom, hogy annak idején ilyen viharosan ástam bele magam a kortárs magyar irodalom erdélyi közegébe. Hiszen a Kivégezzük nagyapádat megjelenését, más regényeim megjelenését sem akadályozhatták meg, ha késve is, végül minden megjelenik.
A Székely Jeruzsálem című esszéregényedben alaposan körüljárod az identitás problematikusságát. Sok botrányt is kavartak e könyv kapcsán. A Kivégezzük nagyapádatban is jelen van az identitásboncolgató cselekményszál, de valahogy másképpen közelíted meg ezt a határon túli szerzőknél jellemzően meghatározó témát. Hogyan vélekedsz erről?
Már nagyon fiatalon éreztem, a Kivégezzük nagyapádat írása idején pedig már tudatosítottam magamban, hogy az én életemet, közösségem életét nem töltheti ki annyi, hogy bizonykodva megmaradunk… Azt gondoltam, hogy a fene egye meg, az nem lehetséges, hogy az én egész közösségi narratívám abban merüljön ki, hogy megmaradunk. Tudtam, és természetesnek tartottam, hogy magyar ember vagyok, magyar ember akarok maradni. De nem akarhattam, hogy egy egész irodalom lényege ebben a – persze egyéni és közösségi tragédiákkal kísért – fájdalom-felpanaszolásban merüljön ki. Akár olvasói elvárásokkal, akár ismétlődő nemzedéki hitvallásokkal szemben nem akarhattam elfogadni, hogy a megmaradás magasztos rítusában teljék az élet, és teremjen az irodalom! Később sem, mindmáig nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy én speciális eset, afféle kuriózum lennék. A Székely Jeruzsálem című könyvem (Esszéregény az identitásról!) és a benne elbeszélt kollektív sorsképlet, az ott sorakozó egyedi életsorsok kapcsán szokták ez előszeretettel emlegetni. Három hónappal ezelőtt Genfben egy találkozón, ahol a franciára fordított Székely Jeruzsálemről volt szó, franciául kellett érvelnem amellett, hogy nem vagyok kuriózum. Egy ember vagyok, és amit a Székely Jeruzsálemben elbeszélek, az egy teljesen általános, emberi léthelyzet… Sosem kedveltem, ha „rájátszottak” arra, hogy itt egy különös székelyföldi fickó, aki furcsa dolgokat ír a regényeiben. A Kivégezzük nagyapádat történetével pedig már nagyon fiatalon a valódi életről, a „létezhetőségünkről” szerettem volna regényt írni.
Termékeny író vagy. Prózákat, esszéket írsz, de például mesekönyveket is. Mindig ilyen termékeny voltál?
Esztendőkön át nem volt időm írni. És a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején egészen egyszerűen szembe kellett néznem azzal, hogy egyáltalán író leszek-e, vagy abba kell hagynom az írást. Mert a feleségem egy klinikán feküdt, a kislányom egy másikon. A Moszkva téren álltam, és azon kellett gondolkodnom, hogy melyiküket látogassam most meg: Ilonát a Korányiban, vagy Esztert a svábhegyi gyerekklinikán. Három munkahelyen dolgoztam, hogy ennek a háromtagú családnak valamiféle létezhetősége legyen. És be kellett látnom, hogy amennyiben ez így marad, nekem nem lesz időm regényt írni. Azt mondtam magamnak, hogy semmi baj, Géza! Regények már léteznek, regényeket már írtak, ha nem lesz Szávai regény a földön, az nem okoz túl nagy tragédiát, de abból a kislányból, aki Szávai Eszter – csupán egyetlenegy létezik ezen a bolygón, és ő az én életem értelme és felelőssége, ő nem szenvedhet. Úgy döntöttem, hogy elsősorban apa vagyok. És ha időm és életem engedi, akkor majd teszem azt, amit gyerekkorom óta akartam, és ha tehettem, akkor tettem: regényeket írok… Aztán erre is sor kerülhetett. Később létrehoztam egy kiadót, a PONT kiadót. Amit ma már hatalmas teljesítménynek tartok, hiszen körülöttünk éppen omlik össze a kiadók-terjesztők magyarországi (!) világa. Ötödmagammal indítottuk húsz évvel ezelőtt, köztük például Mészöly Miklóssal. Ha ez a kiadó nincs, akkor nem jelenik meg a Székely Jeruzsálem, mert erre a könyvre bizonyosan nem találtam volna kiadót. És más szerzők, egész sorozatok, programok hiányoznának a magyar szellemi életből, ha nincs ez a kiadó. És a CONFLUX nevű (CONFLICT ellentéte!) nemzetközi programunkban több nyelven közreadott könyvek, sorozatok nélkül nemcsak a magyar kultúra lenne szegényebb…
Mi lehet a regény legfőbb aktualitása ma? Mit gondolsz miért érdemes elolvasni? Kiknek a kezébe adnád 2014-ben?
Észrevételeztem már néhányszor, de fontosnak tartom most is elmondani: arról a hallatlan, közös kelet-európai történelmi élményről nem nagyon szólnak könyvek, hogy mit jelent gyerekként lemondani a minket körülvevő és meghatározó tárgyi világról. A földhöz, házhoz, erdőhöz, lóhoz, bárányhoz való ragaszkodásnak – a birtoklás ösztönének – kiölése az emberből olyan „történelmi kísérlet” volt egy kollektivisztikus (= kommunista) életeszmény nevében, amely igen mély nyomott hagyott egész emberi közösségek lelkületében. A történelmi fejlődés (?!) fintora, hogy évtizedekkel ezelőtt egy gyereknemzedék ennek az eszménynek a hatása alatt eszmélkedett és nőtt bele a világba, mint a Kivégezzük nagyapádat Gáspár Áronkája, és ugyanennek a nemzedéknek felnőtt korban a fordított folyamatot kellett megélnie. A rendszerváltozásnak nevezett folyamatban a most emlegetett nemzedéknek, egész generációknak és azok egyedeinek tudatába és lelkébe azt ültetik vissza, amit gyerekkorban kiöltek belőle. Harsány piacgazdasági „igazságokat”, a „tulajdon szentségét”stb. oly kíméletlen hévvel tukmálnak beléjük, mint amilyennel négy-öt évtizeddel ezelőtt a birtoklás ösztönét kiirtották a személyiségükből… Azt kell mondanom, hogy ha Gáspár Áronék nemzedékének történetét MOST olvassuk, a nem is olyan régi történet szereplőinek és mai olvasóinak élete, életérzékelése között olyan feszültség és ellentét támad, amely „átrajzolja” az olvasott történetet… Én csupán arra emlékeztetnék, hogy mindez a ma élő emberek egy nemzedékének tudatában és életében „valóságosan” zajlott, zajlik – ilyen nemzedék nem nagyon volt még a történelemben, akinek ezt a két végletet a maga egyetlen életében át kell élnie… Ezért a könyvet mindazoknak a kezébe adnám, akik a saját léthelyzetükkel szembe szeretnének nézni, akik felkapják a fejüket, ha cigányozást hallanak, hiszen tetszik, vagy nem tetszik, a gyerekeik osztálytársai már cigány gyerekek. Tetszik, vagy nem tetszik, előfordulhat az, hogy a saját gyerekünk, vagy unokánk is félcigány lesz. Megjegyezném az emberi érzelmek természetrajza okán, hogy nagyon elvadult román-gyűlölők is vettek feleségül román nőt, és nagyon vad román sovénekhez is ment feleségül magyar lány. Ezekről a dolgokról nem szeretünk beszélni. Egy olyan elszánt és nekivadult fiatalember, mint a Kivégezzük nagyapádat szerzője, beszélt róla, huszonnégy éves korában. Tovább lehet gondolni. A magyarok közt vannak jászok, kunok, tótok, és ugyanígy vannak, lesznek magyar cigány vidékek… A regény ugyanilyen erőteljesen és nyíltan beszél a szerelemről, ami a Kivégezzük nagyapádat szereplőinek életében mindent felforgató érzelmi-testi orkán… Rövidre fogva, ha valaki a mi különös korunk különös léthelyzeteivel szembe akar nézni, annak jó lelkiismerettel tudom ajánlani a regényt. Számomra is egészen furcsa élmény volt újraolvasni – megírása után negyven évvel.
