Eredeti cím: ACCA, rendező: Sergei Solov’ev, színes, feliratos, kétrészes szovjet filmdráma, 1987, hossz: 155 perc. MOSZFILM Napok, 2014.
A forgatókönyv felületesen egész könnyen összefoglalható: a havas, borongós és betonszürkén brezsnyevi Jaltán járunk, ahol a maffiavezér Krymov találkozik fiatal szeretőjével, Alikával. A lány viszont megismerkedik Bananan-nal, a fiatal énekessel, akivel egyre szorosabb lesz a viszonya. A tehetős és féltékeny Krymov először finoman akarja eltenni a kissrácot az útból, azonban végül drasztikus megoldáshoz folyamodik – csakúgy, mint az ettől kifejezetten hisztériás rohamot kapó szeretője.
A plot innen nézve
úgy hangzik, mint egy érthető, félsekélyes hollywoodi dráma, azonban ez nem is lehetne távolabb az Asszától. Egyrészt futamidejében duplázza ezeket, ami a történet kibontakozásának ráérős lassúságában manifesztálódik, ez pedig valami egészen egyedi élt ad a filmnek. Másrészt az utolsó fél óráig gyakorlatilag semmilyen drámát sem érzékelünk, pedig a szituáció már kibontakozott. Emellett a fő szálat körbefonó melléktörténetek egy teljesen más üzenet megértését segítik, aminek nincs köze a “szerelmi” viszonyhoz.
A filmben két nagy erő megy szembe egymással: a vasfüggöny mögötti (ami vicces formában szerepel is) szabad-újhullámos, underground zenész fiatalok és egy már lemenőben lévő szovjet éra súlytalanná, már-már nevetségessé váló katonai hatalma. Ezt a harcmentes mentális farkasszemezést képezi le a film egyik mellékszála, I. Pál cár puccsa, ami így utólag leírva nagyon érthető metafora az új világ passzív-agresszív igénylésére, azonban a néhol szürreális és mindenhol eklektikusnak mondható rendezésnél ezek a finom hivatkozások nagyon nehezen esnek le menet közben.
Rockzeneként se valami klasszikus
‘Zeppelint vagy ‘Sabbathot képzeljünk el: a peresztrojka ekkoriban meghatározó zenekarainak obszcén és/vagy abszurd dalszövegű számait hallhatjuk kísérleti underground-rock-instrumentális hangzással. A szerelem is hasonlóképpen tér el az egyszerűen interpretálható emberi relációktól: a lány elvileg beleszeretett a fiatal énekesbe, de ebből nem látunk semmit, ehelyett a maffiavezérrel csókolózik gyakran és hevesen, érzelmeit csak az utolsó húsz percben realizáljuk. A srác szerelmes, tény, még kettejük fényképét is beteszi fülbevalónak (ami miatt kétszer is bajba kerül), de Alika nehezen kiolvasható. Emellett annyi plusz jelenet is eltereli a figyelmünket, hogy szinte lehetetlen koherensen értelmezni elsőre a látottakat.
Nehéz megállapítani, mennyi önirónia van a filmben. Ugyanis minden szegmensében tetten érhető valami efféle, olyan cirilbetűs öncinizmus – például az egyik szereplő csöndes halála, amint a robogó hajóról keménykalapban belesétál a tengerbe, önmagában tragikomikus jelenet: mosolygunk is, meg nem is. Főleg, hogy ez a figura egy gyerektestű felnőtt.
A végső tragédia
(amit nem írunk le, tessék megnézni, mert a nyolcvanas évek egyik orosz kultfilmjéről van azért szó) viszont érezhető, méghozzá komikum nélkül, ami valahogy nem annyira illik a filmhez. Ezután viszont még nincs vége, hanem az “ez csak a kezdet” felirat után először egy pincehelyiségben pár ember előtt, majd hatalmas tömegeknek énekli a Kino zenekar, hogy “Változásra várunk!” – az első és utolsó igazi rockszám a filmben, ezért nem is igazán illik annak absztrakt világához.
Valószínűleg nem csak én éreztem az Asszával kapcsolatban egyfajta
‘asszátokmegnemértem
érzést, de ez a fentieken kívül annak is betudható, hogy talán valami sokkal konkrétabbra, kézzel foghatóbban orosz dologra számítottam, így a művészi interpretációs kapcsolókra talán késve találtam rá. Végeredményben elég Mátyás király feladványát megoldó lett számomra a film: tetszett is meg nem is, nevettem is meg nem is, adott is meg nem is, értettem is meg nem is.
