Kakuk Tamás első verseskötete az Ahogy távolodik huszonhét év hallgatás után idén jelent meg. A versírás nehézségeiről, kudarcairól és az új kötetről beszélgettünk.
Gyakorlatilag 1976-tól tíz évig folyamatosan publikált. Miért csak most jelent meg az első kötet? Mi történt azokkal a versekkel, amelyeket korábban publikált folyóiratokban?
Valóban publikáltam az országos irodalmi folyóiratokban, az Alföldben, az Új Forrásban, de például a Mozgó Világban, a Kortársban is, antológiákban szerepeltem. Összeállítottam az első kötetem, a kiadásnak akkoriban jóval nehezebbek voltak a körülményei, de mégis a bennem lévő belső bizonytalanság, aminek sok oka volt, akadályozta meg, hogy postára adjam a kéziratot. Rám nehezedett a versek világa, muszáj volt szabadulnom ebből a szorításból. A megírt versek lefelé húztak, nem felfelé emeltek, és ez a lélektanilag indokolt, a külső szemlélő számára nyilván érthetetlen folyamat, óhatatlanul az elhallgatáshoz, egyfajta várakozáshoz vezetett. A várakozás viszont frusztrációt okoz, a túléléshez kellett valami kapaszkodó. Ezt találtam meg Tadeusz Różewicz „Ki a költő” című versének első két sorában: „költő az aki verset ír/ és az aki nem ír verset”.
Tehát ezt az időszakot huszonhét év hallgatás követte, hogy látja most ezt az időszakot, és mi változott most hirtelen?
Lelki szükségállapot volt, lázadásokkal és belenyugvásokkal. Pilinszky egyik nyilatkoztában a költői pálya szakaszait így állapította meg: a versíráshoz először tehetség kell, a következő periódusban ész, majd végül erkölcs. Ilyen kései bemutatkozás ezek esszenciája kell, hogy legyen, mondom kellő öniróniával. A változást sok minden generálta, például egy messzi országba való utazás, ahol gyakorlatilag elszakadtam mindentől, ami ide kötött. A napi gondoktól, a hétköznapoktól, szorgalmasan naplót vezettem. Minden nap volt erőm írni. Megfogalmazódtak azok a gondolatok, amelyekből új utak vezettek az új versek megírásához. Egy olyan fajta megközelítést tett mindez lehetővé, hogy egész egyszerűen felszabadult bennem sok minden. Minden inspiráló tényezővé vált. A tétlen várakozás véget ért és tevékeny várakozássá lett.
Régi versei is megtalálhatóak a kötetben?
Szerepelnek benne régi versek is, de átdolgoztam, javítgattam, csiszolgattam őket. Változatlanul egyetlen vers maradt, A betlehem megálló, de címe eredetileg Betlehem volt, tehát ez is megváltozott. Több más régi verset is helyet kaphatott volna a kötetbe, de arra törekedtem, hogy egységes ívet próbáljak teremteni. Szerintem a verskötet olyan, mint egy zenemű, egy szimfónia, amelyben adottak a tételek, de mégis egy verssé lehet olvasni az egészet.
A versek nagyon rövidek, de hosszúkásak, mint egy fa törzse és gyakran csak egy-egy képet jelenítenek meg. Honnan ered ez az erős képi világ és ez a szikár, központozás nélküli forma?
Nagyon fontos része volt a világhoz való viszonyulásomnak a film. Tarkovszkij, a francia újhullám. Ez a fajta filmes megközelítés, képekben való látásmód vezet engem a versírásban. Egyszerűen hagyom látom a képeket, hagyom a széleiket halványodni, összeérni, távolodni. A szövegek központozás nélkülisége újabb dimenziókat, másféle olvasási módokat is teremt. Korábban használtam központozást, de ez a forma úgy érzem, hogy inkább a magasba tör, mint egy fa, elágazik, elágazhat sokfelé.
Az erős képeken túl mit gondol, mit szeretne kifejezni a verseivel?
Egyetlen kérdésem van, ki vagyok én, és hol van az, amit keresek. A bizonyosság keresése foglalkoztat, a létezésnek és az időnek az egyensúlya, és az, hogy mindez, hogyan hozható valamilyen egyensúlyba.
Mennyire jut el manapság a líra az olvasókhoz?
Azt gondolom, a versolvasáshoz alapvetően több idő kell, egy lelkiállapot kell, vagy egy élethelyzet. Talán a próza jobban „olvastatja magát”, de persze, ez csak általánosságban lehet igaz, ha igaz egyáltalán. Az alapvető nehézsége a versolvasásnak: a vers igényli az odafigyelést, a törődést. Az emberek nyilvánvalóan kevesebbet olvasnak ma, mint régen, és valószínűleg nincs is annyi idő a versekre, de ez nem baj. Előbb-utóbb mindenki eltalál a maga verséhez.
