A Határon Túli Magyar Színházak Szemléje első napja után nagyon úgy tűnik, hogy a Thália Színház, a budapesti, semmit sem bízott a véletlenre a program összeállításakor. Egressy Zoltán darabja valóban hálás alapanyag – olyannyira, hogy a Katona József Színházban 15 évvel ezelőtt bemutatott előadás még most is műsoron van –, Dudás Péter rendezésében pedig a legszebb arcát mutatja. S noha a rendezvény értelemszerűen a határon túli magyar színházak repertoárját szemlézi, vagyis a fesztivál résztvevői elsősorban földrajzi elhelyezkedésük alapján kapnak meghívást, a felvidéki Portugál bármelyik magyar színházban sikerrel vendégszerepelhetne. Ezek után remélhetőleg fog is, méghozzá minél több helyütt.
Az előadás egy felvidéki magyar faluban játszódik,
ahol az égvilágon semmi nem történik addig, ameddig egy idegen, városi férfi érkezése fel nem bolygatja a helybéliek nyugalmát. Bece saját bevallása szerint Portugáliába indul, de mégis Restén köt ki, ahol megtetszik neki Masni, a kocsmáros lánya. Masni belehabarodik a férfiba, a Bece-nevét is ő adja neki, de a falu bikája, Retek is kiszemelte magának a lányt – s már kész is a meglehetősen furcsa szerelmi háromszög.
Főhősünk
persze nem is sejti, hogy amikor gyanútlanul betoppant a restei kocsmába, voltaképp egy elvarázsolt, mesébe illő helyre érkezett, amire Dudás Bálint bábszínházat, gyerekrajzokat idéző, rikító díszlete jó ízléssel, visszafogottan utal. Az előadás a mindig a színpad sarkában ülő Sátánnal, és a vele átellenben felbukkanó Pappal – no meg a tisztítótüzet emlegető Retekkel – mintha a keresztény mitológia keretei közé helyezné a Portugált, pedig jóval közelebb áll a göröghöz. Zeusz nem is lehetne más, mint a Kocsmáros, hiszen az ő kezében a sörcsap. Természetesen a lánya volna Aphrodité, akinek Retek az örökké hőzöngő hadisten, Árész mintájára csapná a szelet. Sátán, a kocsma törzsvendége lehetne Hádész, az alvilág ura, ami megmagyarázná, hogy miért nem kapott még alkoholmérgezést. Vele kizárólag a Dionüszosz babérjaira törő Asszony, a sör és mámor istennője tarthatná a lépést, akire ilyenkor férje, Csipesz, vagyis Hermész, az istenek hírnöke vigyázna – más kérdés, hogy hiába harangozza be a nagy meccset, a Fradi végül nem látogat Kassára. Jön viszont Bece, akit dúsgazdag felesége úgy üldöz, akár egy fúria.
Ebből az alapszituációból aztán mulatságos helyzetek egész sora kerekedik, ami bármelyik vígeposznak a becsületére válna, az előadás játékmódja azonban ezzel együtt is realista marad. Tomko Pál egy-egy artikulálatlan üvöltést, illetve az elmaradhatatlan tántorgást leszámítva végig néma csendben ül az asztalánál Sátán szerepében, és egész testében remeg az éltető fröccsért. Az ő csendjét szakítja meg a kocsmába berontó, hamis igazolványát lobogtató, elvakult exrendőr, akit Madarász Máté karikatúrává túloz. Hogy mégsem válik teljesen azzá, az egy nagyszerű színpadi ötletnek köszönhető: amikor a bakancsos-bőrkabátos Retek széles terpeszbe áll, és a vállára teríti az árpádsávos zászlóra emlékeztető törölközőt, az alighanem az előadás legerősebb pillanatainak egyike.
Rajta kívül mindenki más
csak saját magára jelent veszélyt, ami kimeríthetetlen humorforrás. A helyi értelmiség a szárnyalás és a szarnyalás közötti különbségről folytat eszmecserét, Soltész Michal a semmirekellő Csipesz bőrébe bújva űz sportot a röviditalok lehúzásából, miközben a pultra löttyent pálinkát arcszesz gyanánt kenegeti az arcára, Szoták Andrea pedig húzóra issza a sört – a hatodik pohárig számoltam –, ami már önmagában véve is teljesítmény. Az Asszony szerepében nyújtott alakítása azonban nem ezért vagy a biciklis mutatványokért az est másik fénypontja, hanem azért a mozgáskultúráért, hanghordozásért és ábrázatért, amit csakis hosszú évek kitartó munkájával lehet elérni. A kocsmában éppúgy, mint a színházban.
Igaz, amikor az előadás után hazafelé battyogok,
és az egyik Andrássy úti presszóban Csipesz és az Asszony szakasztott másai civakodnak bódult állapotban, az mindjárt nem tűnik ennyire viccesnek. Ugyanígy a néhol erőltetettnek látszó, máskor nehezen érthető palóc nyelvjárásnak sem a nevettetés a célja – Egressy Zoltán többek között erről is beszél a színháznak adott interjújában –, hanem az, hogy amikor a Feleséget alakító Varga Lívia a második felvonás elején belibben a színpadra, minél élesebb lehessen a kontraszt. Valójában persze nincs különbség, hiszen a szereplők kivétel nélkül saját tehetetlenségüktől szenvednek. Van, aki a párjától, és olyan is akad, aki az italtól nem tud szabadulni, de itt még a Pap is küszködik a hitével, érezni is Pólos Árpád súlyos léptein és sötét tónusú, mély hangján a terhet, amit cipel. Egyedül Bocsárszky Attila Kocsmárosa tűnik kiegyensúlyozottnak, pedig neki is megvannak a maga hétköznapi tragédiái: minden igyekezete és jó szándéka ellenére sem tudta tisztességesen férjhez adni a lányát, ráadásul néger nővel sem sikerült soha lefeküdnie. Hogy utóbbi végül miért nem jött össze?
Vártam, hogy begyüjjön a kocsmába. De nem gyütt.
Pontosan ezért különbözik Bece mindannyiuktól, hiszen volt bátorsága ahhoz, hogy változtasson az életén, és pontosan azért ugyanolyan, mint ők, mert nem vette észre, hogy Restén már megtalálta a saját Portugáliáját. Nádasdi Péter szépen építi fel Bece szerepét, a kissé félszeg, nemtörődöm átutazótól egészen a nyíltszívű hősszerelmesig jut, de a Portugál nagy-nagy erényeként nem az ilyenkor esedékes gyilkosság vet véget szárba szökkenő kapcsolatuknak, hanem a férfi saját döntése. Holott Lax Judit sugárzó, tiszta és természetes játékának köszönhetően rajta kívül mindenki számára nyilvánvaló, hogy mit kellene tennie. Bece ehelyett inkább elmegy, Reteket pedig elviszik, így a faluban minden visszatér a régi, megszokott kerékvágásba. Csak éppen Masni ül a színpad szélén, már-már a nézők között, és mereng a semmibe, s mivel az előadás fergeteges jelenetsorokkal, vidám hangulatban zárul, ez a szereplőknek és a nézőknek sem tűnik fel igazán.
