+ Irodalom

Tenzi naplója újratöltve

Igazi trendi könyv a Tenzi naplója, tele képekkel és visszaemlékezésekkel a Trianon előtti áldott békeidőkről.

Cristea Hortensia: Tenzi naplója – levél a másvilágra, magánkiadás 2013, gondozta: Zemlényi-Kovács Zoltán szerkesztette: Mészöly Gábor a kötetet tervezte: Zemlényi-Kovács ára: 2900 Ft

Különös könyv ez, kérem.

Többszörösen az. A Zemlényi-Kovács Zoltán (igen, ő ZZ, akivel a Librarius tavaly interjút készített) által gondozott, Mészöly Gábor szerkesztette kötet Tenzi naplója címmel immár a második, bővített kiadásnál tart, annak ellenére, hogy magánkiadásban jelent meg, tehát egyetlen nagy könyvterjesztő cég sem áll mögötte, így a boltokban sem kapható. Meggyőződésem, hogy ha a Tenzi naplója valamivel korábban, úgy 20 éve jelenik meg, rendes kiadói háttértámogatást kapva, akkor országos sikert aratott volna, olyan könyvvé válva, melyről a sarki fűszerestől a múltat kutató szakemberekig mindenki beszél, sőt, ír, elemez, töpreng és nosztalgiázik. Ehhez képest a Tenzi naplója „csak” 2013-ban jelent meg, és csupán magától a gondozójától lehet megvásárolni, amikor épp kinn árulja azt a Blahán, vagy esetleg e-mail rendelés útján. Hogy miért? Erről Zemlényi így ír a könyv FB oldalán: „Tenzi naplóját 3 kiadó dobta vissza, miután a magánkiadás mellett döntöttünk.” A könyvet olvasva a kiadók elutasítása számomra érthetetlen, a Tenzi naplója ugyanis igazi „trendi” könyv, hiszen a Trianon előtti „áldott békeévekről” szól, mely korról ma egymás után jelennek meg a visszaemlékezések, fényképekkel dúsított történeti művek és regények.

De lássuk inkább magát a könyvet!

Zemlényi a nagyapja, Aigner Béla (Lulu) halálakor, 2007-ben kapta kézhez dédnagymamája, Cristea Hortensia, azaz Tenzi emlékiratait, melyek létezéséről addig nem is tudott. A Budapesten élő, idős hölgy1974-ben kezdte el lejegyezni élettörténetét, és ezt egészen 1987-ben bekövetkezett haláláig folytatta. Így tehát Tenzi naplója valójában nem is napló, sokkal inkább emlékcserepek gyűjteménye, melyből csodás, elgondolkodtató, sokszor meghökkentő, máskor az operettek hangulatát idéző, romantikus életképek sora bontakozik ki.

Zemlényi így ír Tenziről: „Dédi kiskoromban nálunk lakott. Lakott aztán Papáéknál is, meg egy festőnő műtermében az Engels téren. Időnként elmentünk oda is látogatni.

De Dédi süket volt, műfoga ázott egy pohárban, a kézfeje össze volt szötyörödve, egyébként semmi emlékem nincs róla.

Rettentő művelt, olvasott nő volt. Az utolsó szögig mindenre emlékezett, s mindent le is írt, élvezetes, fordulatos stílusban úgy, hogy teljesen a napló hatása alá kerültem.”

Cristea Hortensia Hunyad vármegyében, Szászvároshoz közel, egy Bózes nevű kis faluban látta meg a napvilágot az ottani román főjegyző első leánygyermekeként 1890-ben. Az Osztrák–Magyar Monarchia a legszebb éveit élte ekkor. Erdélyben az értelmiség körében nem csupán kötelező, de kifejezetten sikk volt magyarul tanulni és jól beszélni. Az igen jómódú Cristea család ugyan román volt, ám a főjegyző úr a magyar államigazgatásban dolgozott, így természetesen gyermekei épp oly kiválóan beszéltek románul, mint magyarul, mely utóbbi nyelvet magántanár segítségével sajátították el. Az alig 15 éves Tenzinek számos udvarlója akadt. Köztük olyan személyek is, mint az ifjú Petru Groza (magyarosan Gróza Péter), a későbbi román miniszterelnök), aki el is jegyezte őt, vagy a ma román nemzeti hősként tisztelt repülőmérnök, Aurel Vlaicu, a Vlaicu I. és II. repülőgépek tervezője, aki fiatalon lelte halálát, miközben a Kárpátokat próbálta átrepülni (e balesetről Tenzi azt állítja, hogy az bizony merénylet volt, melyet Louis Bleriot francia pilóta és konstruktőr mecénása „rendelt meg”, féltvén üzleti befektetése hírnevét, ezt azonban más történelmi dokumentumok nem támasztják alá). Tenzi végül 17 évesen ment férjhez betegesen erőszakos anyja (aki később egy Tenzivel egyidős, részeges legény miatt elhagyta a férjét és családját) parancsára, melynek ellenállni a gyenge akaratú, imádott apuska sem volt képes. A matróna által kiszemelt férjet, Dr. Aigner Gusztáv tanárt az esküvő után előbb a délvidékre, a Szabadka melletti Palicsfürdőre, majd a mai Szlovákia területén fekvő Kisszeben–Orkutára helyezték át. Később jött az első világháború, majd Trianon, és az Aigner családnak – mivel ők immár magyaroknak tekintették magukat – menekülnie kellett. Kecskemétre költöztek, ahol Gusztáv a Kecskeméti Magyar Királyi Gazdasági Szaktanítóképző Intézet (vagy miként akkoriban emlegették, a Parasztfőiskola) igazgatója lett. A család a húszas években szépen gyarapodott, Tenzi pedig – beletörődve sorsába – lassan megszerette a férjét és új, magyar életét. A vidéki idillnek akkor szakadt vége, mikor Gusztávot 1938-ban a fővárosba rendelték, ahol is (miként azt Tenzi írja) „…a Földművelésügyi és Kultuszminisztérium közösen főigazgatóvá nevezte ki méltóságos címmel…”. Aztán jött a második nagy háború, majd az ostrom… De a többit mesélje el inkább Tenzi!

A kötet apró történetei

valóban úgy illeszkednek egymáshoz, mint a színes, szépen csillanó, máskor kissé sáros, bánattól és vértől bepiszkolódott mozaikdarabkák. A Tenzi naplója gondozója és szerkesztője 400 sűrűn teleírt „naplóoldalból” rendezte össze a végeredményt, ami bizony nem kis munka lehetett, hisz az idős hölgy olyan sorrendben írta le az emlékeit, ahogy azok az eszébe jutottak, így sokszor „hibádzott” az időrend, vagy önismétlések bukkantak fel. Szerencsére Tenzi néni stílusa valóban lenyűgöző, az idős hölgy veleszületett tehetséggel mesél, anekdotázik, mereng, így az olvasó néhány oldal után már valóban a Monarchia légkörét szívhatja magába. Nem csoda, hogy Zemlényi beleszeretett dédnagymamája írásába, és majd hét éve kutatja a család történetét.

Sajnos azt is meg kell említenem,

hogy a magánkiadásból fakadóan két komoly „hibája” is van a kötetnek. Egyrészt rendkívül módon hiányzik a korrektor keze munkája, különösen a Zemlényi által írt elő- és utószavak esetében, melyek bizony alapos „fésülésre” szorultak volna. Ezen kívül a bővített kiadás számos olyan történetmozaikkal gyarapodott, ami az első kötetből hiányzik (ez jó), ám ezek – ahelyett, hogy időrendi helyükre kerültek volna – logikátlan összevisszaságban a kötet legvégéhez lettek csapva. Az egyik történetben Tenzi 13, a másikban 29, majd a következőben megint 15 éves, így az olvasó belezavarodik abba, amit plusz ajándékként kapott. Ezen kívül jó lett volna egy pontos feliratokkal (mikor, hol, kit látunk) ellátott, tartalmasabb képgyűjtemény is, ám ez bizonyára jelentősen megemelte volna a nyomdaköltségeket. Szerencsére eme utóbbi hiányosságot Zemlényi igyekszik pótolni a könyv FB oldalán!

Ezek a bakik azonban, melyek a magánkiadás (azaz a pénztelenség és a kiadói érdektelenség) számlájára írhatóak, mind eltörpülnek ama nyereség mellett, melyet az olvasó elkönyvelhet, ha beszerzi e csodás művet. Cristea Hortensia emlékei immár magyar–román közkincset képeznek, és ezért őszinte hála Zemlényi-Kovács Zoltánnak, aki döbbenetes mennyiségű munkát fektetett abba, hogy dédnagymamája feltárhassa előttünk, milyen volt az élet a Monarchiában, Erdélyben, ama Nagy Magyarországon, ami immár csak nosztalgikus, meseszerű emlék.

Aki valóban jót akar olvasni, az kézbe veszi a Tenzi naplóját!

A KÖTET MEGRENDELHETŐ: tenzinaplojarendeles@gmail.com

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top