Írta: Baróthy Zoltán
Nyár van, napfényes, lassú délután, és rekkenő hőség a fák alatt is, ám a Betrence madarainak a füllesztő meleg sem szegi kedvét. A Molokva-patak árnyas völgye rőtfarkú nyeklice énekétől hangos, egy fa lombjából fityilkó hívja párját, a vízi lengősusnya között sárga potyáták pürtyögnek önfeledten, ott pedig, hol a csenyhesek tövében a partot gyápi tokoszló meg a peresznyeg lepi, a sekély vízben kecsesen lépdelve halászik a nagy fehér pulla. Talán kövi csúszóhalra vagy laponcára les, bár nem ritka a patakban a kese és a gidolin sem. Mögötte, egy elhagyott holtágban hattyas árvaréce tollászkodik, és bukólúd tojója úsztatja izgatottan csipogó, pelyhes fiókáit. Ni! A nagy pulla közben lecsapott, és meg is van a zsákmánya: méretes halat próbál lenyelni hosszában, ezüst színe alapján koponcó lehet vagy szivárványos bonka.
A távolból éles vijjogás hallik. Odanézz! Egy ölyhő! A Nagy-Betrence felől vitorlázik erre hatalmas, barna szárnyain. Csórmányos ölyhő vajon vagy mellényes? Csend feszül az erdő fölé. A nyeklice, a fityilkó elnémul, és egy pillanatra a baszáták örök burukkolása sem hallik, és bár a többi tollas jól tudja, az ölyhő legtöbbször a környező mezők apróbb lapátfogúit keresi – áldozata jórészt töcök, mocok vagy a szapora pocmog – , nekik is jobb lesz hamar biztos menedéket keresni.
A fenséges ölyhő, mit sem törődve a vízi népekkel, el is száll a Molokva felett, és útját egy magasabban fekvő erdei irtás felé veszi, oda, ahol ilyentájt ég felé tárja szépségét és bőven illatozik a földi erzsike, szemérmesen bontja szirmait a rózsaszín ajakvirág. A tisztásokon nyáridőben gyorsan szaporodik, és az erzsikét szinte megfojtja a kopaszgyökér – nyár derekán az erdészek alig győzik kivágni -, de őshonos a réten a zsoldos aranyfű és a láncos zsellérparaj is, amelyek vastag leveleikkel, gyors hajtásaikkal sok kis prémes lapátfogút vonzanak magukhoz. Tudja ezt persze a csórmányos ölyhő is: máris észrevette, hogy a tisztás közepén egy magyarparaj húsos szárát nyurga földinyuckony dézsmálgatja épp. Óvatlan kis nyuckony, menekülj! Késő. E pillanatban – huss! – az ölyhő lecsap, a nyuckony pedig kettőt cuncog, azzal vége szegénynek – hiába, kegyetlen a természet igazsága a Betrence völgyében is.
A nagy, tollas árnyéktól megrettenve a közelből fürge fanyuszta iramodik az erdő mélye felé – ő ezúttal megmenekült, a jótékony homályban újra biztonságban van. Amint megnyugszik, egy szürmös bakfarok tövét kezdi szaglászni, miközben fölötte, a berzenyelombok koronájában jellegzetes pityukáló hangján az istvánmadár hímje szólítja társát. E madarak egész álló nap apró rovarokra vadásznak, és amit sebes reptük közben elkapnak – aszalóbogarat, redős szárnyú röplyöt, harmatlepkét -, már viszik is a fészekbe nagy éhű fiókáiknak. Az egyik istvánmadár épp egy orsós páholyka tetemét tartja a csőrében. Biztos, hogy a fiókák a rovar minden ízét szeretni fogják!
Az erdő erre egyre sűrűbb, és a domboldal alján húzódó horhos fülledt félhomályában a kitartó gombász ritka csemegékre lelhetne. Egy hajnali zápor után nemrég elődugta itt fejét az akóleső, és büszkén dülleszti kövér ernyőjét a barna merdenye, amelyből frissen leszedve ízletes leves készíthető. Az erdő gombái közül embernek vigyáznia csak a pilickával kell, annak szára és ernyőformája ugyanis a mérgező bocskos pagyócáéhoz hasonlatos. A gombász azonban már hiába is tévedne ide, hiszen az irtás túloldala felől egy egész hurca kócos sörtefej bandukol a horhos felé, és hamarosan rá is akad a gazdag termésre. A sörtefejek gyors és alapos pusztítást végeznek, s amikor lakomájuk után elvonulnak, a domboldal aljában nem marad más, csak pár nyeszleteg kalpagos meg zernyeges rütyü.
A hurca azután oda tart, ahol egy kis ér, a Hoportyó felduzzasztja a Molokva vizét, s nyári záporok után a part lapos teknőiben tocsogós, fekete sár kínálja magát az önfeledt dugonyázásra. A fák között beszűrődő délutáni napfényben az elégedetten rüffögő sörtefejek kedvükre süttethetik compókos dagadójukat, buggyos tokányukat; a fiatal dínók is kedvükre sivalkodhatnak, a sörtefejnek természetes ellensége errefelé nincs, a vidékre csak nagy ritkán, csikorgó telek idején téved be északról a nagylompú acsar, és rohanja le a sörtefej süldőjét vagy rabol el a közeli karámokból egy-egy gyapjas bárgyút. A puhatalpú feketemorgó még ritkább vendég a környéken.
Nem messze a dugonyázó hurcától, a Hoportyó-part egy elhagyott satnyadékában, hol a zöld genyón kívül csak ragyás kecskefű nő, élénk szemű harapács figyeli némán, ahogy a föld előtte meg-megemelkedik. A harapács úgy figyel, vörös farka bolyha se moccan. Tudja, nem más az ott a túrásban, mint egy ásókezű kotorc – micsoda ízletes falat! -, amely egy fonnyadt rókafülhagyma gumóját rágja odabent a földben. A harapács érzi, a kotorc egyszer úgyis kidugja az orrát levegőért, s akkor eljöhet az ő ideje. Meglesz-e vajon a harapács könnyű vacsorája?
De, jaj, az állatka nedves orra fölé most csúnya-nagy kobzos lóbagóca száll, s ha az állat nem mozdul, a mérges bagóca azonnal a harapács gomborrába mélyeszti szúrókáját. Tudja, aki az erdő mélyén valaha megfordult, mekkorát csíp a lóbagóca! Támadását a harapács sem bírja: mancsával kénytelen a zümmögő szörnyet elhessegni, utálatában még prüszköl is egy nagyot – a kinti mozgolódásra persze a kotorc is felfigyel, s gyorsan visszafúrja magát vájata mélyére.
Bizony, közeledik az alkony, és ilyentájt feltámad a hártyaszárnyú népség és a bogárhátúak: bőszen zúg a döngő, felhőkben rajzik a zú, s meleg vérre szomjazva szállong a magas hangon szunnyogó zünike. Ha erre kirándul és kedves az élete, kencélje be magát alaposan minden emberfia!
A nap lassan lebukni készül. Narancsszínű fénye már csak a Betrence nyugatra néző ormait éri, ahol sudárabb szurkafák és csenevész piszkafák örökzöldellnek, az aljnövényzet itt ritkább, a köves talajból csak néhány pölyhönyös kóré meg kergetök meredezik elő, és egész domboldalakat borít be a közönséges tepernyeg – haszontalan növény, bár a belőle készült főzet a néphagyomány szerint igencsak kiváló afrodiziákum.
De csitt! Egy bökfa tövében, a szomorúlonc mögött valami mocorog. Mi lehet? Talán egy magányos miúz? Nem, csak egy ártalmatlan totyakos pirmók az – ritka ostoba egy állat -, amely szőrös böszmétét töm épp a pofájába egy ott pirosló bokorról – azután jó nagyot szellent.
Elszürkül a táj, megrezdülnek a levelek. A nap lement, és az egyik szúrfa lisztnyüvek vájta odvában felébred álmából a tobozrágó nyürge, nemsokára útnak indul, hogy a közeli fák termésével tömje meg bendőjét; a toboznyürge bükkel, szottyal, erdei monyókával táplálkozik, de ínséges időkben akár a fekete szenyerce fanyar bogyóira is ráfanyalodik.
Közben lent a völgyben egyre nő a sötétség. A madarak elhallgatnak, fészkükre térnek, csend lesz. Egy zölgyfa lombjában szelvényes kötőpók kezdi szőni hálóját.
Már majdnem teljes a homály, amikor hatalmas, barna árnyak jelennek meg a Molokva-partján: egy csapat pettyes buffon az. Micsoda fenséges, büszke tartás, micsoda pompázatos, terebélyes szarvkoronák! Az állatok szomjukat oltani érkeztek a vízhez. A buffon rejtőzködő, félénk teremtés, nehéz meglesni, egyedül ősszel, a párzási időszak – az úgy nevezett dúgás – kezdetén fedi fel kilétét óvatlanul: akkortájt a színes, mozgalmas erdőt napokon át betölti a nőstényért – üncéért – vetekedő buffonhímek jellegzetes, masszogó, turbulázó hangja. Kivételes élmény minden természetbarátnak!
De most némák a buffonok, isznak, majd csöndben eltűnnek az erdő mélyén újra. Késő este van, mozdulatlan a patakvölgy. Sokáig csak egy borzas pelmegyin szeme villan, némán oson a nyeklicék, lotyók fészke felé, hogy feldúlja és kifossza őket, de ha rájuk akad, az apró rágónép odvát sem kíméli.
Szárny lebben, és egy magas fa ágára az éjszaka sejtelmes madara, a nagytollú hulu érkezik. Éles szemével azt figyeli, lent a szuharos alján hol pöcköl a mocok, hová almozott idén a tockony – végül unottan arrébb száll, és a biztos zsákmány reményében elhúz inkább a hegytető felé.
Alszik az erdő, de a felkelő hold fényében egyszerre az egész Molokva-part belevisszhangzik, mikor egy lápi recece levelén lebegve nagyot kurtyog a hólyagos höröngy. Aztán órák telnek el némán, zaj mindössze akkor támad, amikor az erdőn két faggyas büzü csörtet végig, a közeli mezők felől jönnek, ahol a friss termésből lakmároztak.
Aztán még jóval hajnal előtt újra csillázni kezd a kis filogány, és mikor a hold fénye megsápad és a hideg sötétség olvadni kezd, a fityilkók, lotyórécék is újra rázendítenek, amikor pedig az ég alján megjelenik az első halványszürke csík, már a baszáták is újra burukkolnak, és tudni lehet, nemsokára egy újabb, izgalmakkal teli nap kezdődik a Betrence völgyében.
Baróthy Zoltán: Őttözik a lejány
