Daniel Pennac: Testnapló, Magvető Kiadó, 2014, Fordította: Tótfalusi Ágnes, 436 oldal, 3490 Ft. Nálunk csak 3141 Ft.
Daniel Pennac Testnaplójának főszereplője, pontosabban a test és a napló tulajdonosa egy francia férfi, aki állítja, nem igazi intim naplót ír, melyről egyébként meglehetősen rossz véleménnyel van, s hogy ebben semmi személyes nincs, a napló tényleg csakis a testéről szól, nem pszichologizál, megmarad a test regisztereiben, de már rögtön az elején kiderül, hogy ez nem teljesen igaz.
A regény kiindulópontja, hogy Lison, a férfi lánya elviszi a regény szerzőjének apja naplóit, melyekről ő is csak most, az apa halála után szerzett tudomást. A napló bejegyzéseit, melyek évre, hónapra, napra pontosan jelzik, mennyi idős a test, a Lisonnak szóló megjegyzések szakítják meg néha, melyek mintegy hézagpótlóként szolgálnak, hiszen előfordul, hogy a bejegyzések közt hónapok, sokszor évek telnek el. A vállalkozás célja a test egy életen át tartó megfigyelése, állapotának és változásainak lejegyzése, melyben elvileg a léleknek és az élettörténet nem a testre vonatkozó szegmenseinek nincs helye, ez azonban nem teljesen sikerül. Igaz ugyan, hogy minden egyes sort a test történései, változásai ihlettek, mégis olvasóként szinte képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy a napló szerzőjének lelke is van, és csak a test naplójaként olvasni a szöveget, elsősorban azért, mert bár valóban a test van a középpontban, nem egy testet képzelünk a bejegyzések írója mögé, hanem az embert, akié a test, méghozzá az alapján, amit leír, és nem azért, mert eleve képtelenség.
Már az első komoly testet érintő eseményt illetően is megdől a „csak a test” koncepció: a naplót ihlető trauma ugyan a test gyengeségének látszik, a test gyengeségét azonban az elmén elhatalmasodó félelem okozta, és ami az akkor tizenkét éves testtel történt, az csupán a test félelemre adott reakciója volt, de ez a félelem nem a testé, hanem a gyereké, akit fához kötöztek, és a közelben lévő hangyák láttán rémes fantáziálásba kezdett, mely aztán a kellemetlen végkifejlethez vezetett. Ez a jelenet egy intim naplóban is kaphatott volna helyet, akárcsak a Violette-hez fűződő viszonya, mely olyan meghatározó volt számára. Az egykori pótanya emléke és annak halála, valamint a veszteség érzése majdnem élete végéig elkísérte. Unokája, Grégoire halála szintén mély nyomot hagyott benne, gyászát hiába ábrázolja az ennek következtében elszenvedett testi sérelmeken keresztül (majdnem elütötték, legurult az autóútra gombaszedés közben, a metróban megütötték, felborult az autójával), a lelki szenvedés megléte tagadhatatlan és minden soron átüt. De nemcsak érzések, történetek is helyet kapnak a naplóban, családról, szerelemről, gyerekkorról. Az apa, a feleség, a gyerekek, az unokák, az összes fontos szereplő több mint test, a velük való kapcsolat is túlmutat a testek találkozásán. A naplóban éppúgy mindvégig jelen van az elme és a lélek, mint a test, még akkor is, ha a hangsúly az utóbbira tevődik.
Tulajdonképpen tetszik a gondolat, hogy a habitusunk több emléket hagy azoknak a szívében, akik szeretnek minket, mint a képünk.
Ha ez a napló valóban kizárólagosan a testről szólna, bőven elég lett volna csak a tényeket leírni, adatokat leltárszerűen, melyben az embernek, a testben lakó lénynek csupán a lejegyzés lenne a szerepe, a test eseményeinek megélése és értelmezése nem.
Kérdés tehát, hogy valóban testnapló ez csupán, vagy inkább a test felől megközelített nagyon is komplex, emberi napló, amely épp attól lesz olyan intim, hogy nem akar az lenni, és ezáltal sokkal szabadabb, mint azok a naplók, melyekbe az ember a legféltettebb titkait, érzéseit írja le, és csak reménykedik, hogy senki sem fedezi fel és olvas bele?
És éppen ez az ellentmondás teszi izgalmassá a szöveget. Nem szól másról, mint az ember harcáról önmagával, a felnőtté válással, a veszteséggel, az idővel és a halállal. Az ember önmagához fűződő viszonyáról, önmaga megismerésének, felfedezésének folyamatáról írni éppolyan személyes és intim a test felől, mint a lélek felől. Elgondolkodtató és hatásos regény, eléri, hogy belegondoljak a testembe, hogy gondoljak a betegségekre, melyek remélhetőleg nem várnak a testemre, rám, vagy csak a nagyon távoli jövőben, eléri, hogy szorongjon a testem az olvasás közben született gondolatok és érzések miatt, ugyanakkor ezt a szorongást feloldotta az, hogy olvasás után mindennél erősebb volt bennem az érzés, hogy mennyire jó élni, és hogy még nagyon sokáig élni akarok. És ez jó.
