– Ne csámcsogj – szólt rám a sötétben. Rugónyikorgást hallottam, ahogy letelepedett az egyik alsó priccsre. – És az ajándékot illik megköszönni.
– Köszönöm.
– Szívesen. Hogy hívnak?
– Levnek.
– Lev micsoda?
– Miért érdekel?
– Elemi udvariasság – felelte. – Példának okáért, ha én bemutatkozom, azt mondom: „Jó estét kívánok, Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov vagyok, de a barátaim Koljának hívnak.”
– Csak arra vagy kíváncsi, hogy zsidó nevem van-e.
– És? Az van?
– Igen.
– Na látod. – Elégedetten felsóhajtott, mint aki örül, hogy nem csapta be a megérzése. – Köszönöm. Fogalmam sincs, miért titkolod.
Nem szóltam semmit. Ha tényleg nem érti, semmi értelme magyarázgatni.
– Te miért vagy itt? – kérdezte.
– Elkaptak, amikor kifosztottam egy halott németet a Voinov utcán.
Ettől izgalomba jött.
– Már a Voinov utcában vannak? Ezek szerint elkezdődött?
– Semmi se kezdődött el. Bombázópilóta volt. Kiugrott.
– És a légvédelmisek kinyírták?
– A hideg nyírta ki. Te hogy kerülsz ide?
– Kész elmebaj. Azt hiszik, dezertőr vagyok.
– Akkor miért nem lőttek agyon?
– Hát téged miért nem lőttek agyon?
– Nem tudom – vallottam be. – Azt mondták, jó leszek az ezredesnek.
– De én nem vagyok dezertőr. Egyetemista vagyok. A disszertációmat kellett megvédenem.
– Tényleg? A disszertációdat? – Ez a dezertálások történetének leghülyébb magyarázata.
– Usakov Az udvari kopó című művének értelmezése a modern szociológiai elemzés tükrében. – Várta, hogy mondjak valamit, de nem volt mit mondanom. – Ismered a könyvet?
– Nem. Usakov?
– Szörnyű, mivé fajultak az iskolák. Részleteket kellene bifláznotok tőle. – Tisztára úgy hangzott, mint egy mérges tanár, pedig abban az egyetlen pillanatban, amikor láthattam, nem néztem többnek húsznál. – A mészárszék, ahol először csókoltam meg őt, leölt bárányok vérétől bűzlött. Ez az első sora. Egyesek szerint a legnagyobb orosz regény. És te még csak nem is hallottál róla.
Színpadiasan felsóhajtott. A következő pillanatban valami furcsa, kaparászó hangot hallottam, mintha egy patkány élesítette volna a körmeit a matrac huzatán.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Hm?
– Nem hallod ezt a neszt?
– Írok, a naplómba.
Én nyitott szemmel se láttam tovább, mint csukottal, ez meg ír a naplójába. Most már ki is tudtam venni, hogy ceruza csikorog papíron. Pár perc múlva a napló csattanva becsukódott, és hallottam, hogy a zsebébe gyűri a noteszt.
– Sötétben is tudok írni – mondta, halk böffentéssel téve pontot a mondat végére. – Nagyszámú képességeim egyike.
– Az udvari kopó-t jegyzeteled?
– Úgy van. Hát nem furcsa? Hatodik fejezet: Radcsenko egy hónapot ül a Keresztekben, mert hajdani legjobb barátja… Mindegy, nem akarom lelőni a poént. De tényleg mintha a sors keze lenne abban, hogy idekerültem. Már mindenhol jártam, ahol Radcsenko megfordul, minden étteremben, színházban, temetőben, legalábbis azokban, amik még megvannak, de itt még sose voltam. El tudok képzelni egy olyan kritikai álláspontot, hogy amíg nem töltöttél el egy éjszakát a Keresztekben, nem is értheted meg Radcsenkót.
– Akkor szerencséd van.
– Aha.
– Mit gondolsz, reggel agyonlőnek bennünket?
– Nem hinném. Aligha tennének el éjszakára csak azért, hogy másnap agyonlőjenek. – Olyan gondtalanul mondta ezt, mintha valami sporteseményről fecsegnénk, aminek az eredménye nem is különösebben fontos.
– Már nyolc napja nem szartam – közölte bizalmasan. – Nem azt mondom, hogy nem szartam egy jót, jót már hónapok óta nem szartam, hanem hogy nyolc napja egyáltalán nem szartam.
Egy darabig csöndben maradtunk, emésztettük ezeket a szavakat.
– Szerinted meddig bírja az ember szarás nélkül?
Érdekes kérdés, magam is kíváncsi lettem volna a válaszra, de felelni nem tudtam rá. Hallottam, ahogy elnyújtózott, és nyugodtan, elégedetten ásított egy nagyot, mintha a húgyfoltos szalmazsák pihe-puha ágy lenne. Egy percre csend lett, és már azt hittem, cellatársam elaludt.
– Ezek a falak legalább egy méter vastagok – mondta végül. – Egész Pityerben ez lehet a legbiztonságosabb éjszakai nyugvóhely. – És aztán tényleg elaludt, olyan gyorsan váltva át beszédből hortyogásba, hogy először azt hittem, színészkedik.
Mindig irigyeltem azokat, akik könnyen el tudnak aludni. Biztosan tisztább az agyuk, a koponya padlója szépen fölsöpörve, minden szörnyike bezárva egy nagy ládába az ágy lábánál. Én álmatlannak születtem, és úgy is fogok meghalni, ezer meg ezer órát pocsékolva arra, hogy az öntudatlanság után vágyakozom, hogy vágjanak már fejbe egy gumikalapáccsal, persze ne úgy, hogy kárt tegyenek bennem, csak éppen egy éjszakára nyúljak ki tőle. De aznap éjjel esélyem se volt erre. Csak bámultam a feketeségbe, míg a feketeség szürkülni nem kezdett, míg a plafon a fejem fölött alakot nem öltött, és kelet felől be nem szűrődött az első fény a keskeny rácsos ablakon, ami ezek szerint tényleg létezett. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még mindig a bokámhoz van szíjazva az a német kés.
